VideóAz Írók Boltja videója Keresés a honlapon: |
Szűcs Brigitta Z.: A bizalom kulcsa
A bizalom kulcsa
Nem volt bennem semmi vonzó. Mégsem ezt mondta, hanem azt, hogy képtelen velem megtenni. Hogy képtelen engem megrontani, úgy bánni velem, mint azokkal a hétköznapi nőkkel, akik kedden este egy áttetsző blúzban belépnek, szerdán pedig felszaladt harisnyában kilépnek az életéből. Persze, nem ezt mondtam, sőt, percekig nem mondtam semmit, levegőt is alig vettem attól való félelmemben, hogy ha most lecsúszik a keze rólam, ennek a jelenetnek örökre vége. Szerettem volna elsüllyedni. Megnyílhatott volna például a kanapé alattam, és simán távoztam volna az ágyneműtartóján keresztül akár a másvilágra is, csak ne kelljen szembesülnöm ezzel a jóságnak palástolt elutasítással. Ezt hívják kegyes hazugságnak? És ha igen, akkor ez fekete, fehér vagy szürke hazugság? Kedves Isten, lehetne róla szó, hogy idén egy olyan tiszta helyzetet hoz a fiacskád karácsonyra nekem végre, ami működik? Ebből baszki megint hiányzik az elem. Az elementáris erő. Néztem a réveteg szemébe, és próbáltam kiolvasni belőle, hogy tényleg ennyire nem kíván vagy tényleg ennyire szeret. Feszengve lecsúsztatta finom kis menedzsertestét mellém a kanapén maradt szűk helyre. Nonfiguratív mintákat kezdett rajzolni a hasamra, betűket véltem felfedezni az ívekben, talán, amit nem tudott kimondani azt felírta rám, legyen csak rajtam és mindig velem. Felültem. Szerettem volna anélkül újra ruhában lenni, hogy látványosan fel kellene húzom a blúzom és a farmerom. Aféle öltözékként magam elé vettem egy vörös díszpárnát, és a sarkát csavargatva próbáltam visszapörgetni, hogy valaha volt-e olyan az életemben, hogy egy férfi a szeretkezés előszobájában nemet mondott rám. Volt-e olyan helyzet, hogy idáig eljutottunk, és nem én mondtam azt, hogy állj. Nem emlékeztem, vagy nem akartam emlékezni. Porig alázva próbáltam eldönteni, hogy ami most történik jó vagy rossz. Nem jutottam dűlőre. Még izzott az ajkam, a szavak, amiket ki akartam ejteni rajta, még az előtt hamuvá váltak, hogy megformáltam volna őket. Ringatóztam a párnával az ölemben és szégyelltem a vágyaimat, az elutasítást, az arcomra kirajzolódó csalódást. Te olyan tiszta vagy, nincs benned semmi rossz, gonosz, képtelen vagyok kihasználni, bántani téged, sorolta pár perccel később, a szőnyegen ülve, zokniszöszöket csipkedve a kezével. – Kicseréltetted már a zárat? – váltott témát hirtelen, miközben bort töltött a pohárba, amitől átfutott a fejemen, hogy ha eleget iszunk… – Még nem. De nem fog visszajönni – válaszoltam erőltetett magabiztossággal, elfojtva a tudatomba épp elöntő emlékképet, ahogy tegnap este a szomszéd lépteitől is úgy megijedtem, hogy a forró radiátornak dőlve is percekig remegtem. – Holnap hívunk egy lakatost, nem érdekel, hogy albérlet, nincs apelláta – mondta ellenállást nem tűrő hangon, majd tompítva a szigort megjelent az az édes kis félmosoly a szája szegletében, amit úgy szeretek. – Hé, neked kéne inkább a saját záradat lecserélned! Vagy a hétvégi királylányoknak nem adtál kulcsot? – kaptam végre új erőre és visszatértünk a korábbi, baráti cseszegetéseinkhez. – Az én lakásomhoz senkinek nincs kulcsa rajtam kívül, zárta rövidre a témát, felém dobva levetett pólóját. Gyere, van süti a hűtőben, együk meg, szabott új irányt az estének. Otthagytuk a nappaliban a rúzsfoltos poharakat, a bennük rejlő lehetőségekkel együtt. Kivonultunk a konyhába, és egy falat neked, egy falat nekem, megettük a zserbót. A vágy még ott sistergett bennem, egy furcsa, ismeretlen melegséggel kart karba öltve. Féltem, hogy ha kimondom, elillan. – Bocsánat, de szeretnék lezuhanyozni vagyis inkább megfürödni, kicsit szétestem. Egyébként is, ha most lefekszünk, akkor mindjárt itt a reggel, és én szeretnék még veled lenni, beszélgetni. Beülök egy kád vízbe, velem tartasz, kérdezte. Megnyitotta a vizet, rutinos mozdulatok voltak, évek óta ott lapult az izommemóriában a tökéletes hideg-meleg arány. Zavaromban mindent megfogdostam a fürdőszoba polcain. Megszaglásztam a parfümjét, a kézkrémből nyomtam egy cseppet és megigazítottam vele a sminkem. A szívritmusom akkor állt helyre, amikor megláttam egy vékony Petri kötetet a kád peremén. Leültem vele a földre, a radiátornak dőltem és felütöttem. A szemem sarkából láttam, ahogy minden ruháját levetette. Lopva néztem, de annyira megfeledkezve magamról, hogy a térdemre ejtettem a könyvet. Felnevettünk. Ő már feloldódott, játszik, újra azon a régi színpadon, ahol mi valójában mindig is játszottuk, a barátokén. A fürdőszoba szőnyegen állva belekapott a fürdőhabba és lefröccsköl vele. A bennem élő nő azért még szeretett volna felugrani, a vízbe lökni őt és utána esni ruhástól. A barátja viszont nevetve felütötte a könyvet a nyolcvanharmadik oldalon és hangosan olvasni kezdte belőle. Ha lehetnék Neked / csak egy személy. Csak egy személy /szándéktalan fürdése az időben… Többé nem volt fontos, mit akartam én két órával, két pohár vörösborral és két remegő lélegzetvétellel korábban. Egy igent magamra, a romos, fáradt arcomra? Egy revansot? Egyéjszakás kalandot? Igazolni egy megérzést? Szeretkezésnek álcázva szeretetet kuncsorogni? Vagy magam mellett tudni valakit, aki tényleg vigyáz rám? Mindegy lett. A gőz sejtelmes leheletként ölelt körül bennünket. Nem vágytam már semmi másra, csak arra, hogy ez a pillanat soha nem érjen véget.
A kádba engedett víz negyedszer is kihűlt. Kiszállt, magára csavarta szürke törölközőjét és elindult a szemben lévő lakásirodába. Így tudok most vigyázni rád, ránk, mondta halkan az ajtóból, és egyedül hagyott a saját lakásában, ennek az újfajta habfürdőillatú bizalomnak a nyomával az orromban. Alig aludtam. Folyton arra ébredtem, hogy visszavárom. Reggel a konyhában ülve talált rám, kávét főzött, pirítóst készített, kipakolta a fél hűtőt elém az asztalra. Olyan szeretetteljesen kínált, mintha mi sem történt volna. Ez a szemben lévő lakásom kulcsa, mondta búcsúzáskor és a kezembe nyomott egy piros szalaggal átkötött kulcscsomót. Bármikor jöhetsz, amikor úgy érzed, nem kell szólni, csak gyere. A decemberi csípős hideg ellenére lángolt az arcom a forróságtól, amikor megálltam egy karácsonyi fényektől villódzó kirakat előtt. Kezem a kabátzsebbe süllyesztve vigyázta, melegítette a kulcsokat, néztem a tükörré lett kirakatban ahogy a boldogság az arcomra fagy. A testem helyett engem, ezt írtam volna a hóba, ha épp lett volna.
Megjelent: 2025-12-27 20:00:00
|
