VideóAz Írók Boltja videója Keresés a honlapon: |
Magén István: Atomfelhő
Atomfelhő
azt mondja, hogy ha ő belemászik. semmit nem széttörni, mintha sosem múlt volna el. ennyi előkészítés után még hozzáteszem, hogy ő volt az, aki először járt a Marson, a Nap körül táncolt, ugyanabban az álruhában, mulatság, azt mondják neki. természetesnek veszik, hogy. köménymagot szór szét, önmagával körülményes. megedzik paradicsom országban. (kővel, tűvel, napszéllel.) szétmorzsolja az atomokat. nem merem említeni, sűrű tésztaszerű leletek, karambol a pincében, a csoportnak melege van, az autóbuszok átfurakodnak, háromszor annyit nevet, mint a. (…) Félelemmel nem kóstol. Az élet törékeny. csontdarab. Vonat, melyen bepárásodnak az ablakok.
Én várom, egyszer csak nincs otthon. Mintha habozna. Nagy szaladgálás, szalagfűrész, por. Spontán futkosás. Mondja, hogy örül, maradhatott volna középen álló a saját érdekében. Aztán meg azt állították, hogy már feljutottunk, haza mehetünk. Kurkászásra örömmel, elérhető csipke mögül lőnek. Görbe a fegyver. Selyembe öltözött angyalkák. Tudom, mondja, sajnálom, az angyalok barátkoznak. Ezeket az űrrakétákat fejleszteni kell. Megszögeli itt-ott. Milyen a reggel a Marson? Angyal Jákobbal birkózik reggelig. Hullámokat fúj az arcába a szél. Füstszűrős cigaretta. Füves cigaretta. Fejjel lefelé légüres térben. Kristály az orrban talpon állva. Sikeres kísérlet, alhatok soká, mindegy, még várni sem kell. (Mostoha testvérek. Évek halastavába fúlt.) Fohászkodással jut hozzá a boldogsághoz. Lóbálja a vasat, meglendül a kezében, vigyorog, megolvadt, csöpög. Az olvadt kő a combig ér, eszik szétálló kézzel. A világháborúban senki sem tud. (Ennek a nőnek olyan nemes feneke van.) Szalad, követi őket, darabot tör az időből. összeégett testek. Vakító atom-fény, színhús. Üss meg, a kurva anyád, mondja. Az épületben egy patak, viszik őket. Félig levágottak. Végig haladt a rámpán, a széles vállúak útján, ujjal rá mutogattak. (Mondja az öklei között.) Megokosodott, a villámszínű szívdobogás. Száll az autó, hozzák, emberek elszigetelése, azt mondja, sziasztok, jók legyetek akár a halálban is. Budapesti lányok az atomfelhőben, protonok és neutronok. Lába van azzal harmonikázik. Szeretett beleharapni a harmonikába. Az egyik eloltja a másikat, beleakad, páratlan, szőke haj. Feláll, megtudja, tiszta törölköző. Haraggal jár az égbolt tenyerén. Megőrizni a kezdeteket, (kezeket feltartani), nem lehet máskép, csalónak látszani. Józsikám bácsi fütyülve beszél. Kilép az űrbe, összegömbölyödik, keresem, csalogat, megszámolja az agyát, kritikusan, engem hibáztat, mert ott vagyok kőkeményen. Az én helyem a világűrben van az aszteroidák között, mondja elindultam visszafelé, a kérdés nem az, hogy kiderül-e, hanem hogy kőből készül. Mindent tudunk, nevén szólítjuk a semmit, az ember pörög, mint a csésze, vesztésre áll. A fekete bajuszú verőlegény a lelőhelyre mutat. Semmi sincs már, csak a távolban fellobbanó tüzek. Juditot cipeli a fején. Zubbonyos nénik megcsavarják a cigarettacsikket, nem dohányzom, mondja. Hömpölyög a forró áradat közepén. Azt csodáltam, hogy milyen könnyen úszik a kő. Alig méterre kavarog az égbolt szélétől. Történt ez szélben, az állat enged, harap. Beleütközöm a gyűlöletébe. (urammeddigakarodezt?) (azemberfiátmégfeláldozzákéleslövön) (kővéteszik) (robbanalehelletaztesténekatomjai azősrobbanásnáltalálkoztakjózsikámbácsiatomjaival) Sajtot ettek Jákob fiai amikor testvérüket eladták. Az ősrobbanásnál, tetovált kezűek, a figyelem jele. Szájtáti kérdezősködők, kísérői annak a pillanatnak, mikor ön a múltkor felhívott telefonon, egy érdektelenségbe hajló földtörténeti délutánon, érdemlegesen belépett, és a kincseim körül szaglászott, mondja, tudta, hogy sohasem hagynék egy nőt meghalni a világháborúban, inkább eltűnődnék, és elmondanék egy szöveget. Később az a délután lezajlott, ön elfelejtett leborulni az Örökkévaló nagysága előtt, igyekszem éjfél előtt otthon lenni, ha nem is akkor, ön megérkezik, könyvvel a hóna alatt, feszes szoknyában, az asztal közepére ül, emlékszik a szeme. Ebben a formában követem, ha kell kiszakadok, ön a fémről megállapítja, hogy olvadt, puha, Józsikám bácsi most már okosabb, hátat fordít, Zsuzsa a Nap felé irányítja formás lábfejét. Említést merek tenni, biztos a hangom. Megláttalak, szeretnék segíteni. Az atrocitások ellen tiltakozom. Leütötték egy csomóba, egy mozdulattal. Összekapcsolták egymást, elmaradt az eső a Duna parti éjszakában. Szeretném összekötni a kötéseket. Puszi, mondja és megcsal ideiglenesen. Te most még azon a keskeny hídon vagy, melynek neve Élet. Magasan világítanak, nagy hasú fehér fű, ártatlan gerlék himbálódznak rajta. Vízimadarak csapkodnak a szárnyukkal, ez már az édenkert, valamennyiünk munkahelye. Hótól csatakos széles északi táj. Hónapokkal azelőtt, mint egy senki, megérkezett, dumált, később okokat keresett. Sehol egy szobor, egy elragadtatás. Kavicsokat szednek. Kétszer mondja, indokolatlanul dobálja a szavakat. Ráhajol a papírra, megküzd érte, gondolkodni fog. Voltaképpen egészen egyszerűen lövöldöznek a szomszéd országokban. Egyenletesen szaladó angyalok, kifestett égbolt. Imádkozás az elhagyatott északi tájban. Megbocsáthatatlan a vas hulláma az égbolton. Levegő molekulákat találtak, melyek nagyobbodnak. Egy kör a Nap körül tízezer földi napig tart. A Föld lakói elpusztítani készülnek a Földet. Spirális naprendszerek teleszkópokba rejtik titkaikat. Spirálkarok ölelik a szerelmet. A távolban halált sugárzó tüzek. Mozgásba lendül, saját formájába gabalyodik. Ősrobbanások lakója vagy. Gyorsabban kerüli meg a Napot, mint saját tengelye körül fordul. Tör előre a sötét világűrben. Már senki sem él benne. Csak a kőtáblák üzenete.
Megjelent: 2025-12-29 20:00:00
|
