VideóA Magyar Napló / Balogh Robert videója Keresés a honlapon: |
Ördögh Ottó: Tolsztoj Anna Karenina
Tolsztoj Anna Karenina
Anna a peronon állt. A vonat füstje már jelezte az olvasó számára, hogy itt valami végzetes fog történni. A pályaudvaron felgyorsultak az órák. Anna utolsó gondolata Vronszkij volt, amikor a vonat odaért hozzá és ő a vonat elé vetette... volna magát, ha egy erős kéz az utolsó pillanatban meg nem fogja a karját és erélyes mozdulattal vissza nem húzza a peronra. A vonat nagy sebességgel száguldott tovább. Anna nagy feketeséget látott, fülsiketítő zúgást hallott, kerekek kattogtak a fejében és egy erős kéz szorította az alkarján. „Bizonyára már Isten kezében vagyok” – gondolta és alig merte kinyitni a szemét. Pontosan ilyennek képzelte: hosszú, fehér szakáll, fejtető kopasz és óriási intelligencia sugárzik belőle. Anna meg sem bírt szólalni. – Lev Tolsztoj vagyok – mondta az idegen. Anna Karenina saját karjába csípett, hogy nem álmodik-e. Mindenesetre jól körülnézett. Minden olyan volt, mint halála előtt: a pályaudvaron emberek bőröndökkel, a vonat fekete füstje a levegőben. A különbség annyi, hogy a vonat már nem jött felé, hanem távolodott tőle. – Nyugodjon meg kisasszony, nem történt semmi baj. – De én... én.. - hebegett habogott - én ugye meghaltam? – Maga kisasszony, igenis, hogy nem halt. A halott az én vagyok. – Hogy érti ezt kérem? – Úgy, ahogy. Jöjjön elmagyarázom. Lev Tolsztoj belekarolt Annába és elindultak a pályaudvarra vezető sugárúton visszafelé arrávretéP. – Tudja, kisasszony, maga soha nem halhat meg. – Én? - húzta fel szemöldökét Anna. - De én öngyilkos lettem. Ezt mindenki tudja. – Szó sincs róla. Maga örökké fog élni. Minden csak kitaláció, az én fejemben született meg. Mindez csak szavakból van, no meg papírból, amire a szavakat nyomtatták. – A vonat is? – Szó és papír bólogatott Tolsztoj. – A pályaudvar is? – Az is. – Azt állítja, hogy papírvonat elé ugrottam egy szavakból összetákolt pályaudvaron? – De kérem szépen, ezt én írtam – húzódott odébb Tolsztoj. – És évekig dolgoztam magán. Ráadásul közben meg is szerettem. Számomra Anna örök. – De hisz akkor én tényleg nem haltam meg – kezdett Anna ráébredni a másik valóságra. – Hogy halt volna meg, ha maga is ugyanazokból a szavakból vetült oda ugyanarra a papírra. – Akkor én most létezem vagy nem létezem? Lehet, hogy nem is vagyok – esett kétségbe újra Anna, és az is megfordult a fejében, hogy vonat elé veti magát. – Ne fáradjon, kérem – mondta Tolsztoj, aki azonnal belelátott saját annagondolataiba. – Aki soha nem létezett, az nem is halhat meg soha. Anna nem tudta, mitévő legyen. Először még azt se tudta, élő-e vagy holt. Aztán, mikor teljesen ráébredt a másik valóságra, hirtelen felcsillant a szeme. – Akkor Vronszkij örökké velem marad! Anna szemei könnyekkel teltek az örömtől, szinte félő volt, hogy vízjeleket hagy a famentes papíron. Erre Tolsztojt is elöntötte a boldogság. Visszaadta Annának, amit az élet elvett tőle. Az a fránya, szavakból összetákolt élet, amit irodalomnak hív a szomorúságokra éhes nagyétkű olvasó.
Megjelent: 2026-02-13 20:00:00
|
