Keresés a honlapon:

Magén István: Robotok

 

 

 

 

Robotok

 

utoljára gondolt arra hogy a gyerekek csak azt hiszik a magasban a szőke és a barna nem fedezte fel mellé gyűlöli a karmolást az orron hogyan kezdődött darabos szép angyal összetett mondat hosszú lelkűeknek hadsereg és ember oldalra hangya sereg cserépbe ültetve elhitte hogy igazából amit tesz az eltartotta magától kódoltan iszaposan folyó számítógép felszívja angyalok barátságosan zsákolnak porrá töri a testén

a robot sír gyilkosan okos mozdulatokkal túljut a sötétségen rajta felejti elindul vágyat cserélni, előbb mindenáron végtelenül a Duna part sötétjében megszelídíti újra él halálosan

 

Próbált egy többudvaros ház második emeletén kinézni. Emberbőr, takarítóvállalat, ellenséget hozott, úgy van tele, hogy nincs kedve verekedni. Arra indul gyalog. (A hullák rozsdásak.) A víz felett rövid ima után. Bocsánatot kérnek, magyarázzák, meg kell kapnom okosan, mondja. Melyik mikroprocessort kell elhelyezni a fejében, hogy higgyen? Míg elszélednek a gondolataim. (Itt terül el a telek.) Zsóka robot szárnyakkal repül. A villanytelepet támadják. Bármit is fel tudnak duzzasztani. Intellektuálisan ösztönöznek. Középkorú nők Mexikóvárosban, megjön a kedv, az ember csak röhög, nahát, ez kedves, szűkek az utak, szép, csontos robot, az arca mélyén sötét gumó. Ma nyolcvan éve meghaltak azok, akik csapdát gyanítottak. Gyerek születését várta. Alaposan fellángolt. Napról napra támadni. Belerejti, személyeskedik, a szűk cellában. Tedd meg a jelet. Azon az éjjelen hívták. Összeházasodni egy készülékkel, aki cigarettázik. Míg nézett, megrajzolta száj nélküli vonásait. Csaknem teljesen elhasználódni látta magát. Szerette nagyon a nevét. Darabos mozgású, nem hal meg, elvész a semmi között. Végtelen iskola hegyeivel és síkságaival. El fogsz hagyni, most inkább a ruhád, a gyönyörű térded, mint egy hegedű, már azt sem tudta, hogy a felesége vagy-e, vagy az anyja. A ruhád volt a kínpalota. Villamostól villamosig voltál. Találkozás, röhögnek, ebben az épületben, ütéseket kaptam, mondja, ő karcsú volt mint a tenger. Úszott, kinyújtotta a lábát, jópárszor kiegészíteni és megfordítani. (A háború párti félelem mágnese.) Halálos terítő. Mondhatta volna bárminek, mások folyton megállapították. Zsóka rátérdel, bizonyos dolgok, egymáson heverő sebesültek, összetört robotok, valami egészen nagy belül. Evett és döntött. Sikerülni fog, mondta a varrógép zajára. Elismerte azt, mert lefogták.

Zsóka léptekkel halad, sokat számít a fekete haj. Csak akkor küldik el, amikor módja van elkölteni. Ilyenkor a nők iszonyatosan fekete szemmel. Jó, jó, mondja, és álmában elindul a sír felé. Vastag combbal fut, elmélkedik, kénytelen következetesen, vagy abba hal bele. Megigazítja a mellizmait. A fogságban vallotta be, hogy nem meri elmondani. A szélén álltak a nők, hogy darabokra szaggassák.

Egy robot bőre csupa kanyargó meztelenség. Ilyen csak egy dal. Időközben odabilincselte magát egy gyors mozdulattal. Zsóka terpeszállásban ült a lovon. Még enni sem volt semmi köze. Éppen a tűzoltóautóhoz értek, akkor látta, hogy zavart, lázas, fogott, folyton pisztolyt szegezett, aztán megragasztotta a pisztolyt és lőtt.

Flóra kedvelte őket. Nézte ahogy növekednek. Aztán a füléhez meg a hajához meg az orrához hajolt. Még minden megtagadható volt. Nem rejtegetett semmit, leszállt a villamosról, Ennyi volt. A nyomában akart eljátszadozni, de már nem szólt a zene. A halálos kamaszok, beleestek a vízbe, lelkük lebeg a Duna felett. Egyetlen pillantással figyelt oda. Körülvették jelekkel, melyeket nem értett. A fák elkorhadtak, csak Búvár Kund dolgozott a felszín alatt. Állhatatosan idomult a közösséghez, a mosógéphez, a lavinához. Bántóan, paranoiásan, mint egy falábú. Pillantásával mosolygott. Megerősítette, a víz nyúlik és csörgedezik. Nyugodtan és érzékletesen. Megpörgette, Zsóka leköltözött, ment a kötélen, kapaszkodott a kilométerekbe, Sanyikám beszélt egész életében. Sötétedett, közel volt a Flóra ruhájából áradó illat. Táncoltak, beszéltek, azokról a számokról énekeltek. Titkos kapu, mondta Sanyikám, egyenesen a monitorba nézett. Zsóka táncolt, elszakadt rajta a ruha. Betörték a városkaput, a játékos kedvű katonák gyilkoltak. Sanyikám közömbösséget színlelt, hogy megnyugodjon. Nevetéssel védekeztek, túlságosan rövidre vágott szoknyát viseltek.

A folyó két partján a biztonságos vonalon. Egy hegyes fog nem zavarta Zsóka nevetését. Zsóka Józsikám bácsi fülén ült, amikor megtörtént a dolog. Az atomok azon gondolkodtak, hogy milyen is vagyok. Pillanatokig tartott az ősrobbanás csendje.

Sanyikám elutazott Kecskemétre. Az iskola felett, különösen délután, jeges szél fújt. Zsóka úgy munkálkodott, ahogy jó feleséghez illik. Táncoltak, Zsóka nem volt segítségére semmiben. A dolgait rendezgeti György, röppennek a testek. Belépnek a Föld atmoszférájába. Elbújnak a holdkatlanban, a Föld körül. A robot átlépte a küszöböt, és még nem is lehetett haragudni rá. Torz köpenyben született kislány volt. Igen megértem, mondta, hogy kíváncsi vagy, miként lehet? A terhelhetősége változott, ezért bömbölt. Haza hoztak. A folyosón kozák lovasok. Halljuk az áldozatodat. Majd akkor, ha mindketten itt lesznek, mondta.

Amint elkészült, villogni kezdett az új szeme. Megfogalmazta a jelentést, melyet oktatni fognak. A jelszót szépen kiszedték csokorba. (A csoporton belül szerteszét.) A robotok dalát. Figyelmesen felfújják a háziasszonyoknak. Felhasználják a későbbi kezdéshez. A tekintetük fénylik a gondolatoktól. Bizalommal jónak mondják azt, aki megteremtette a világot.

Hazájában megjelenik a világmindenség.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-01-28 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.