Keresés a honlapon:

Lovas Sz. Judit: Ötvenezer forint

 

 

 

 

Ötvenezer forint

 

– Nem kell megverned, ha nem akarsz – mondta a rabszolga.

– Nem baj?

– Dehogy baj – mosolyog és közben próbálja szorosabban magához húzni a kis úrnőt. Így látta az apáktól, az anyáktól. Na, nem a sajátjától, hanem a filmekben. Emlékét nem tudja, mikor élt utoljára saját gesztussal, tett, vagy mondott olyat, ami tényleg hozzá tartozik, belőle jön. Lágyan próbálja felidézni, bolyongva az emlékei, vagy inkább mozzanatai villanásszerű útvesztőjében, de olyat nem talál. Mintha üvegszilánkokon lépkedne, a szilánkok nem élesek, feslenek, mint a fehér virágszirom lába alatt a hajnali ködben.

– Szeretném, ha a rabszolgám megmasszírozna – a kis úrnő suttogása selyemgubó.

– Igen, Úrnőm. Először feltérdelek mellé az ágyra, de látom, hogy nem lesz ez így jó, nem tudom rendesen megsaccolni az erőkifejtést, miközben a matracon egyensúlyozom én magam is, a kis úrnő pedig a kétszemélyes ágy közepén fekszik, ahonnan leszállva nem érnék el őt rendesen a karjaim, akkor sem, ha magam nem vagyok kis darab.

– Megkérhetlek, Úrnőm, hogy gyere az ágy szélére és akkor jobban melléd tudok állni.

– Hogyne, szolgám. Kicsit helyezkedik, néhány párnát arrébb hányok, ő készségesen az ágy szélére csusszan.

Először a vállövet veszem kezelésbe.

– Szólj, ha túl erős – mondom egyszerűen.

Mióta rájöttem, hogy mi vagyok, megszoktam, hogy egyszerűen, szabatosan fejezzem ki magam. Árnyékokhoz hasonlóan. Olyan könnyű a névtelenbe simulni. Pedig még egy kis semmi masszírozástól is megfájdul az ember háta, ahogyan az évek alatt jöttem rá arra is, egyszerű öltöztetéshez is jó karban kell lenni, még akkor is, ha nem magatehetetlen embert öltöztetsz, hanem olyat, aki előzékenyen a segítségedre van közben. Úgy kell ráadnod a ruhát, hogy szinte észre se vegye a ténykedésed. Ez nehezebb, mint elsőre gondolnánk.

– Főzöl nekem egy kávét?

– Természetesen – vigyorodom el, de nem hagyom rögtön abba a masszírozást, mert hallom, hogy élvezi.

A rabszolga különleges készségeihez tartozik, miközben tetőtől talpig bekeni úrnőjét, ne legyen ő maga is könyékig olajos, ezért előre odakészítettem magamnak egy törölközőt. A combja belsejénél tartok éppen, mikor finoman elhúzva a kezem, szólok, hogy megyek kávét főzni és megkérdezem, hogyan szeretné inni.

– Van édeske a konyhaszekrényben, felül jobboldalt és sovány tej a hűtőben.

Soha nem bírtam a tejet a kávéban, de rajtam kívül, úgy tűnik minden ember így issza. Próbáltam párszor, de mindig úgy találtam, pont a kávé nyers, durva esszenciáját teszi tönkre, ilyet csak a gyerekkorom régi Plútó kotyogós kávéfőzője adhat, amihez kiöntőt is külön kellett az embernek rekvirálni.

– Én üresen iszom – mondom.

– Milyen érdekes.

Szeretem, hogy a kis úrnő érdekesnek lát, pedig nincs bennem semmi különös; ha csak az nem, hogy alkalmanként igénylem, úgy bánjanak velem, mint egy kutyával. Néha megrémít, mennyire ki vagyok szolgáltatva ennek a vágynak. Mint dér a zúzott leveleken, úgy ül meg a rémület, noha nem bánt. A rémület, ami nem okoz szenvedést, inkább szelíd csodálkozás, tűnődés, olyan, mint amikor elfagy a világ, de csak csendesen.

– Majd, ha kész vagy, takarítsd ki a nappalit. Bólintok.

– Előbb innék egy kávét.

– Csak nyugodtan, nem kell sietni – szól előzékenyen.

Határozottan kevesen alkalmasak a rabszolgatartásra, de nekem, úgymond szerencsém van. Kis úrnő és a férje alkalmanként kisebb nagyobb időre kibérelnek a nevelőapámtól. Ő lenne a valódi Gazdám, vagy mi, más stricinek mondaná, én Uramnak szólítom. Egyébként autószerelő műhelye van, ahol néha szintén besegítek.

*

Nem voltam mindig magatűrő. Egyszer elegem lett belőle. Nem is tudom, miből. Azt már megszoktam, hogy fogdos, mert az már azelőtt szokása volt, hogy anya beteg lett, de miután meghalt és eltemettük, valahogy nem volt többé titok, valahogy egyértelmű volt, hogy ha az ő házában akarok maradni, akkor partner leszek benne. Na, szóval, a hervadt temetői virágkoszorúkat sztorníroztuk, éppen kidobtam őket, a tenyeremről söprögettem egy kék, műanyag zacskós gyűjtőkukába a ráragadt tűlevél szilánkokat, mikor egy ártatlan utasításától, amit vélhetően inkább figyelemelterelésnek szánt, mint bármi másnak, besokalltam. Bevallom, felkészületlenül ért, hogy végre nyugodtan, zabolátlanul, szakadhatott ki belőlem ez az egész. Már hazafelé a kocsiban egész úton forrt bennem az epe, míg végül teljesen elborult tőle az agyam. Jól összevitatkoztunk. Hazaértünk, kipattantam az anyósülésről, mint a nyíl. Fenyegetőztem, hogy elmegyek a rendőrségre, úgyis csak anya miatt nem tettem meg eddig.

Az udvarunkon a hamvas kökények közt befelé jövet rémlik, hogy gúnyolódva ütésre ingerlem. Válogatott, hitvány sértéseket köptem felé, mielőtt beléptem a házba. Dühödten átvágtam az előszobai folyosón a konyha iránt, hogy végleg összecuccoljak magamnak. Becsaptam orra előtt a konyhaajtót, az üvege épphogy a pofánkba nem robbant.

Talán megállhattam egy pillanatra, mert a csattanásra tényleg hátranéztem. Követett benyitva utánam, utolért, majd ahogy kikerülve beelőzött, átnyúlt rajtam, megragadta a felkarom és megpördített, maga felé rántott úgy, hogy a hosszú, fekete őszikabátom beleakadt a szék lábába, majdnem felborítva azt. Emlékszem, a szemében vészjósló, sötét mindentudás fénylett, mint az obszidián.

– Na, mi van, Nagyember, most megölsz? Polírozós Tóni, hogy a jó kurva anyádat… Csináld! – üvöltöttem – Miattunk halt meg!

– Tudom – mondta komoran, majd vigyázva elengedte a karomat, amit addig szorosan tartott, feltehetően csak azért – jöttem rá – hogy elvonjon az ajtótól, nehogy még a végén aztán tényleg kitörjem az üvegét. Ettől valahogy lendületet vesztettem. Isten tudja, azt hittem, majd leszorít … azt hittem, majd bezár.

– Mocsok, szerencsétlen! MIT…TETTÉL…VELEM – hagyta, hogy megüssem, de többedszerre már elfogta a kezem csuklónál.

– Elég. Menj …

– Igen? Mit… – kapkodtam a levegőt összeszedve magam – … hova? ... és ha elmegyek a rendőrségre? Elmondom, mit csináltál…Polírozós Tóni…

Csend.

A dér tehetett róla és hogy anyámnál, a temetőben, a közeli mocsaras tóból halászó szürke gémek hangját hozza a szél.

A dér közben elolvadt, de apámmal még mindig olyanok voltunk, mint a halágyon viaskodó szürke gémek.

Éppen kifordultam volna az ajtón, mikor utánam szólt.

– Mielőtt elmész …

– Mi van már? …

Rövid időre eltűnt a hálószobában – közben azon gondolkodtam, hogy egy egyszerű kis semmiség, hogy fajulhatott idáig – majd előjött és valami régi hasított bőr tárcából elővett némi pénzt.

– Itthon most csak ennyi van, de ezt vidd magaddal.

Körülbelül ötvenezer forint volt.

– Ha engem őrizetbe vesznek, nem lesz hol laknod, kezdened kell magaddal valamit, és nálam most csak ennyi van.

– Tehát nem jöhetek ide vissza – hülye kérdés volt.

– Nézd, elítélni nem fognak. Tizennyolc is elmúltál, mikor te és anyád idejöttetek lakni és tudtommal nem kényszerítettelek semmire. Már csak anyád miatt is lehetetlen volt. Mennyiből tartott volna segítséget kérned, tőle, vagy mástól, ha annyira rossz volt neked? – kérdezte gúnyosan, számító fondorlattal a hangjában. Az öreg autószerelő volt, egy kétkezi melós, de néha, esküszöm, mintha az ördöggel paktált volna és az súgott a fülébe dolgokat.

– Ha előhozakodsz a vádjaiddal, kölyök, a műhelyem valószínűleg rá fog menni. El nem ítélnek, mert ahhoz nincs semmid. Két buzeráns konszenzusos hetyegése még nem bűntett, de az biztos, hogy mivel ez egy kis település, szednem kell a sátorfámat. Nem csak te nem tudsz majd itt lakni, de én sem – vigyorgott – már csak anyád miatti tiszteletből is – folytatta elkomorodva – nem fogják elnézni sem neked, sem nekem.

– Na, fogd a pénzt – mondta noszogatva – és menj a rendőrségre, vagy ahova tetszik.

Emlékszem gépiesen nyúltam érte, mint akit láthatatlan marionett-szálak mozgatnak, de nem jutottam a konyhaajtón túl sem. A szálakat elvágták és én a pénzzel együtt, mostohaapám ötvenezer forintjával együtt az ajtó mellett csendesen a padlóra csusszantam, mellettem legyezőként szétterülve kis címletekben a bankjegyek. Pedig nem tartott vissza senki, hogy menjek, amerre látok.

A mostohaapám felmérte, hiába, hogy az anyám halott, lazítani kell a gyeplőn. Akkor kezdett el beengedni a műhelybe, részmunkaidőben rendes fizetésért alkalmazott is, mint kisegítőt és felvetette, kitanulhatnám rendesen az autószerelő szakmát, akkor fel tudna venni, vagy tanulhatnék…bármit, amihez kedvem van. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam neki hálás, vagy egy pillanatra sem szerettem. Elkezdtem ismerkedni, amit nem akadályozott, viszont a próbálkozásaim rendre kudarcba fulladtak. Döbbenten jöttem rá, valahogy úgy esett, mégiscsak az ő csicskájaként és az ő ágyában érzem a legjobban magam. Elundorodtam magamtól, amit egy nap szemrehányóan meg is osztottam vele.

– Nem fogom kitörni a konyhaajtót és most vitatkozni sincs kedvem – mondtam egyfajta békülékeny méltatlankodó fortyogás közepette –, de félek, hogy soha nem leszek alkalmas rendes kapcsolatra, vágyni sem vágyom rá, igazából unom őket és ebben nem kevés részed van neked is. Emlékszem, ahogy mindig figyelmes, komoly arcára függesztettem a pillantásomat. Úgy leste minden rezzenésemet, mint egy leölni készült prédáét, de már nem érdekelt. Nem féltem tőle, ez volt az én utolsó diadalom. Az összes kis tetű mocsokságát ismertem már.

– Fiam – érdekes, hogy soha nem botránkoztatott meg, ha így szólított. Valahogy mindennel összevetve rendben volt ez így, még ha más nem is –, semmi olyat nem ültettem el beléd, ami ne lett volna ott eredendően. Ahhoz túl későn ismertem meg anyádat, aztán téged. Meglehet, én világítottam rá, én nyitottam ki valamilyen titkos rekeszt, ládát, de a láda és a kulcs nálad volt, benned.

– Amikor először tettem rád nyakörvet… és az is a te ötleted volt, emlékezz rá, eszembe nem jutott volna ilyen. Úgy kellett kihúznom belőled. Engem is te fedeztél fel, hogy utána olyan hálásan simulj a karjaimba, amiért megszelídítelek.

Emlékszel, mit mondtál?

– Megvezettél.

– Valóban? Emlékszel mit mondtál? Mit kértél tőlem?

Bólintottam.

– Mit kértél tőlem? Mire vágytál?

– Már mindegy.

– Hogy lenne mindegy? Azt mondtad, vágyom a … sose felejtem el, úgy kellett kihúzni belőled.

Szóval mit mondtál? – megkeményedett a hangja, nem kiabált, hangosabb sem lett, ha nem épp halkabb, de ellentmondást nem tűrő.

Jól emlékszem, mit mondtam akkor, így aztán eljátszani, hogy nem tudom, méltatlan lett volna, egyszer és mindenkorra elvágva a köztünk lévő bizalmi köteléket, ami mindennek ellenére valódi volt és nekem jelentett valamit.

– Tehát … mit mondtál? Vágyom a … vágyom a … mire? Vágyom a …

– Megszelídítésre – böktem ki üveges hangon.

– Pontosan. Vágyom a megszelídítésre – ismételte, mint valami agyongyötört zsoltár elcseszett responzóriumát.

– Megszelídítettük egymást, ez már csak ilyen – szürkület volt kint, sötétedett.

– Igen – vettem tudomásul – én csináltam belőled dominánst, pedig csak egy apára vágytam.

– Hidd el, fiam – és ekkor már a kaján szerető szólalt meg belőle – nem csak.

A párt apám találta az egyik BDSM társkereső oldalon. Férj és feleség – ingyen szolgát kerestek maguknak, időszakos beköltözéssel, főleg a hétköznapokra. Hirtelen kaptam munkát Pesten és hirtelen nem volt hol laknom. Az alternatíva egy kriptaszökevény néni lett volna, akinek a fiókjában, az éjjeliszekrényben harminc éves lejárt gyógyszerek avasodtak, a kiteregetett fehérneműje zászlóbugyogóstól elfoglalta a fél folyosót, ami bűzlött a zsír és a dohányszagtól, és nem nyíltak nála az ablakok, legalábbis az én leendő lakrészemben, ahová neki természetesen szabad bejárása lett volna, nem.

Szóval megállapodtunk a párral. Gyorsan levágták a dolgot apámmal és velem, de mivel nekem oké volt, nem kötözködtek. Dolgozni eljárok, de az egyébként fennmaradó időben szolgálom őket is mosás, főzés, takarítás extrákkal. A hétvégéket pedig az apámnál töltöm és a fizetésemmel is neki számolok el. Ugyan rém igazságtalannak tűnhet elsőre, de valljuk be, az ingyen koszt-kvártély valóban kedvező volt, azonfelül nem volt kétségem afelől, hogy a kriptaszökevény néni is velem végeztette volna az összes házimunkát, bevásárlást, gyógyszert, csak még lakbért is kellett volna fizetnem. A kis úrnő legalább világszép és ha jól dolgozom, jutalmul hajlandó elverni is.

– Tulajdonképpen két legyet ütünk egy csapásra – mondta az apám – kicsit kimozdulsz, mást is látsz a világból, nem csak az öregedet, de olyan közegben ismerkedsz, ami komfortos neked;

mert te szeretsz másokat kiszolgálni.

– Menj a fenébe…

– Menj a fenébe…hmm?

– …Uram. Menj a fenébe, Uram.

– Jobb egy fokkal. Nincs igazam?

A hallgatag töprengésem persze egyben válasz is volt, beismerés.

– Nincs kőbe vésve semmi, ez idővel változhat, főleg, hogy lesz rendes munkád, kollégáid is. Ilyenkor kell a stabil, az ismerős, a megszokott.

– És az, hogy egy csicska vagyok, nekem megszokott… – mosolyogva felszaladt a szemöldöke, most részéről nem volt szükség további indokolásra.

Persze, hogy igaza volt.

Csak később villant be, egyik nap, mikor bő egy hónapja már a párnál hédereltem, de a hétvégére Pestről szokásosan éppen hazafelé tartottam apámhoz, hogy az öreg maszekol. Fejben éppen osztva szorozva az első fizetésemet, jöttem rá, hogy a vén kurafi hazudott. Akkor egy éve, ott az üvegajtóval…biztos, hogy nem csak ötvenezer forintja volt otthon, hanem valószínűleg több száz … nem ötven, hanem ötszázezer… de végül, meglehet, talán egymillió is, vagy valamivel több.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-01-06 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.