Keresés a honlapon:

Lovas Sz. Judit: Rum és málna

 

 

 

 

Rum és málna

 

Mindenki azt hiszi, hogy a megalázás a térdeléses, nyakörves esetleg kutyás játékokban teljesedik ki, de amint életedben először látsz egy virágos nagymamaotthonkás transz-köcsögöt és minden idegszáladdal azon feszülsz, hogy csak ne röhögd el magad, onnantól mindent más fényben látsz tükröződni és már tudod, hogy vicc az egész.

Ennél jobban már csak a nevelőapámon, a Gazdámon szórakoztam, aki véletlenül rosszkor nyitott ránk, majd úgy buggyant fel belőle is az apró röhej mint alvási apnoe, vagy a fazékból kifutott tej, mikor pillanatnyi lobot vet a gáztűzhelyen. Hiába, az ügyfél, az ügyfél. Miután a mázsás transzi elment, somolyogva oldalogtam a konyhába.

Az ilyen pillanatokért mindig lehajoltam. Mélyebb és önként vállaltabb alázat volt ez, mint amit bármilyen nyakörvvel, pluggal, vagy más vacakkal rá lehet kényszeríteni egy emberre. Tudtam, hogy ő is kizökkent. Legalább támadt egy közös témánk.

– Sajnálom, Uram – mosolyogtam, amúgy fülem, farkam behúzva; utóbbit könnyű, mert ketrecben volt. Idestova kicsivel több mint egy hete már, hogy nem vehetem le. Mondhatnám, hogy hát ez egy ilyen játék, gondoltam, ha nem lennék kitartott, valódi házirabszolga, de mivel az vagyok, erről elég is ennyi. Viszont az évek alatt valóban jól megtanulhattam már kiismerni Uram kedélyállapotát, mert most hangosan felnevetett.

– Ez mi volt, te gyerek?

Nevetve meséltem neki, hogy szegény fószer soha nem élhette ki a női ruhás vágyait, most először merte. A felesége ruhái nem jönnének rá, transz-játszós szettje meg nincsen és hát maradt, ami maradt – röhögtem.

– Láttam, amikor bejött, hogy meglepődött, Uram. Azt az arcot …

– Láttad, mi? Tetszett, látom.

– Uram, nem sűrűn szokott kizökkenni.

– Hát ez – kezébe temetve az arcát fogta a fejét, összeszorított szájjal hosszan bődült el, mint egy kérődzésében megzavart bika.

– Az ember hazajön egy fárasztó munkanap után és azt hiszi, tudja mire számítson… – húztam tovább az agyát, mire láttam, hogy újra rázkódni kezd apám válla és egy kellemes húsz másodpercig nyerítettünk mindketten a röhögéstől.

Fulladozva köhintettem még párat.

– Rendbeszedem magam, Uram, aztán csinálok vacsorát – ajánlottam.

– Jól van, fürödj le, a nyakörvet addig leveheted, utána tedd vissza.

– Póráz nem kell, ugye? – néztem rá kérdően – amikor visszaveszem – és ezek voltak a legnehezebb mondatok.

– Hmm – egy pillanatig töprengett – nem, felesleges.

– A fűzőt? – Egy csatos volt rajtam, meg csipkés combfix, amit a transzi idomításához vettem fel. Néha a játékokban én vagyok a domináns sissy, na kérem, ilyen is akad. A csatos fűzővel viszont mindig elbíbelődöm úgy tíz percig, úgyhogy azt mostanáig nem vettem le, hátha így fogok kelleni.

Apám tagadólag rázta a fejét.

– Pólót, gatyát vegyél fel, de előtte menj szépen, fürödj le és borotváld is meg magad.

– Uram – kezdem meglepetten.

– Mutasd magad, leveszem.

Elé járulok, éppen hozzáfogna, de eszébe jut, hogy a farokketrecem kulcsa a hálószoba fiókjában van. Mindjárt visszajön, mondja. Inkább a kíváncsiság éledezik bennem. Nem hiszem, hogy engedélyt fogok kapni elmenni. Büntetésben vagyok, így az egy hónapig tilos. Ilyenekben következetes az öreg.

Szóval amíg a visszajövetelére várok és marad egy fél percem önmagamban lenni, ebben a köztes állapotban, ahol új utasítás még nem nyomaszt, mert az előzőnek már kötélnek álltam, csak élvezem egy pillanatra ezt a kis aljas, fekete vákuumbeli létet, a nekem szégyellősen megnyíló üresség rezzenésnyi szabadságát és imbolygok kissé, mint a holdak, vagy halk esti szélben a fák vékonyabb, törékenyebb ágai. Próbálnék körbenézni, felmérni, tudatosítani, elfogadni a helyzetem, tudomisén, de végül csak a fák maradnak és a szemem mélyén csillogó valamilyen tó vize.

Visszatér.

– Bízom benned – néz rám jelentőségteljesen, amíg leoldja az erényövemet és megtapogatja a pelyhedző golyóimat.

– Tudom, Uram, köszönöm.

Tehát nem élvezhetek, tulajdonképpen számítottam rá.

Fürdőszoba, fehér csempe, világos sárga fény, nem mint ezek az EU szabványos neonok, itt még 100 wattos régi villanykörte világít egész szépen. Kint az indigó égen nálam jobb sorsra érdemes madarak csivitelését hallom, meg azt, hogy a közeli bekötőúton elhúz egy Ford Fiesta.

Transz-barátunk már elment. Hozzánk csóró autóval jött, egy használt Suzuki, hogy ne ismerjék fel. Valami mezei körzeti megbízott, vagy képviselő? Azt sem tudom, mik ezek. Nem túl befolyásos, állítólag, de ahhoz eléggé, hogy 150 km-t furikázzon egy használt autóval, ami nem az ő nevén van. Politikus. Apám nem politizál, én sem. Alig figyeltem, amikor mentegetőzve erről beszélt, most már szidom magam, de egy olyan, mint én, megtanul ösztönösen kizárni ilyen dolgokat. Nem tartozik rám. Az én dolgom, hogy itt biztonságban megélhesse azt aki. Mégis, néha örülnék, ha nem szivacsszerűen működne az agyam és nem törlődne belőle az életem fele. Az egykori klienseim olykor olyan alakokként villannak fel bennem, akiket mintha egy kósza, pókhálószerű hártyán keresztül látnék. Ennek a csókának már az arcára sem emlékszem, pedig most ment el.

Csak arra, hogy szegényben nagyobb rémület volt annál, mint amit konstans módon én hordozok magamban életem minden napján, idestova majdnem öt éve. Ezt most ne. Kint az ég egyre mélyebb és abból tudom, hogy túl régóta csapatom magam, hogy a 100 literes bojlerből kezd kifogyni a melegvíz, noha a transz-barátunk is lefürdött.

Zuhanyzás közben aztán úgy nézegetem a rózsaszín, csendesen éledezni készülő pöcsömet, mint egy gyermek, aki valami különös, új tárgyat szemlél, amiről nem tudja, mire való. Most nem is szabad, emlékeztetem magam. Úgyis rájönne, ha csak egy pillantást vetne a farkam állapotára, de talán még az sem kellene. Egyik borzasztó rossz tulajdonságom, hogy minden az arcomra van írva.

Azért elkap a lázadás, végigsimítok rajta egyet kettőt, mielőtt rettenve elkapom, elemelem a kezem, mint amikor a filmekben azt mondják a bűnözőnek, hogy tegye fel a kezét, mutassa, hogy nincs nála fegyver. Az hótziher, hogy nálam nincs. Mikor aztán előkecmergek a fürdőszobából, apám kint vár, egy pillantása a feszülő heréimen meredező lőcsömön elárulja neki, hogy nem ejakuláltam. Nem takarhatom el előtte, az tilos, megmondta. Hát hadd nézze.

Bólint, aztán kimegy, hagy megtörölközni felöltözni.

A legmegilletődöttebb, ha szabad ezt mondanom, mindig akkor leszek, mikor a két világ határán vagyok kénytelen egyensúlyozni és a fater erre nagyon ráérzett. Amikor felöltözve a pólód, vagy inged rád simul, és ehhez még valami gatyaféle is jut rád, minden idegszálad egy olyan szabad ember gesztusaira emlékszik, aki senkinek nem mondja, hogy Igen, Uram és nem hord nyakörvet – valakiére, aki te már nagyon régen nem vagy, egyre távolabbra sodródva tőle az elmédben, amikor az alkonyatban kéklő verandára kiülsz puha, bőrpántos nyakörvben, lábadon még anyád flip flopja, összehúzva magad és egyéb lehetőség híjján kétségbeesetten kutatsz az emlékeidben, mikor felejtettél el nemet mondani, vagy egyáltalán mikor kellett volna elkezdened; és hogy vajon a kétségbeesésed kétségbeesés-e, vagy finom rezonancia, egyfajta szeretetnyelv ami a Gazdádat és téged, a rabszolgát összekapcsol.

Megállt mellettem, rágyújtott.

– Megiszunk egy felest?

Bólintottam és ugrottam, hogy hozom.

– Nem kell kapkodni.

Mire visszaértem, a helyemen ült a kerti ágyon.

Megálltam mellette. A két felespoharat eléje, a hokedlire tettem és töltöttem egy-egy aperitifet mindkettőnknek. Tedd le az üveget is. Letettem.

Ő gyorsan felhajtotta, de megvárta, míg állva komótosan elszürcsölöm az enyémet, majd megütögette a lábszárát. Ez a lábhoz-jel lehetett, mert, bár vagy nem voltak igazán fixen kialakított vezényszavaink, vagy az egykori domesztikálásomat is elfedte közben a pókhálószerű hártya jótékony homálya, azért ezeket az ember ösztönösen ki is tudja következtetni, ha valakivel évek óta együtt van, no meg megvan a magához való esze. Szóval a lábához kuporodtam. A hintaágyból a feneke alól kivette a langyos párnát és ledobta, hogy arra üljek, ne fázzak fel.

– Mi volt a műhelyben? – hol a nyakörvemet igazgatta, húzogatta gyengéden, hol a hajamba túrt, tudtam, ez az előjáték.

– Semmi különös. Bejöhetnél a héten, ha van kedved, mutatnék ezt meg azt.

– Tényleg?

– Persze, ha érdekel.

– Érdekel, mert múltkor is tetszett – akkor már voltam bent egyszer-kétszer.

– Na, hát ha ezt tudom, akkor megbeszéljük.

Mély levegőt vett, hátradöntve a fejét, pár percig félig lehunyt szemmel nézhette így a ránk ereszkedő csendet. Majdnem szép volt ez a pillanat, kék alkonyatban ezüst borosta. Ő is szép volt. Majd szinte mechanikusan puha mozdulatokkal elkezdett babrálni a sliccén.

Tudtam a dolgom, a cigicsikket azért kicsippentettem az ujjai közül és elnyomtam az egyik üres aperitifes pohárban. Majd finom mozdulatokkal megoldottam a nadrágszíját és lehúztam a cipzárt.

– Csak a szádat, használd, fiú.

– Igen, Uram, mondtam és szokásos módon hátul összefogtam a kezeim, mintha csak meg lennének kötözve, hogy biztos ne érjek hozzá.

– Segítek. Előhalászta gatyájából az éledező lőcsét és puhán a számba adta. Szopogattam, mint az aperitifet, lassan, mert úgy szerette.

A meghitt pillanatainak egyike volt ez. Nem akar gyorsan elmenni, azt ellenőrzi ilyenkor, hogy tudom-e még, hol a helyem. Tudtam.

Mintha mindig frissítené a mentést, attól félve, hogy elveszek valahol, hogy lehalok, mint egy elavult proci. Neuronhálózatom csillagszövedéke önmagába omló galaxis. Amíg megdolgozom, nyelvemen lassan szivárog a tejút, míg valahonnan eszembe jut, hogy az univerzumnak állítólag málna és rum íze van.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-01-22 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.