VideóAz Írók Boltja videója Keresés a honlapon: |
Laczkó Mária: Na, kelj fel, fel öcskös
Na, kelj fel öcsökös
1. rész „A nyelv feltalálásánál szebb beismerése nem is lehet annak, hogy képtelenek vagyunk megérteni egymást.” Henri Lœvenbruck 1.
2000-ben, az ezredforduló évében vettek fel az egyetemre. Az első napon az összes gólyát összegyűjtötték egy hatalmas előadóterembe. Amikor pár perc késéssel megérkeztem, a katedrán már ott állt egy férfi, és lelkesen magyarázott az évfolyamnak. Úgy látszik, zajt csaphattam, mert többen megbámultak. Az első sor szélén ülő lány is visszafordult. A pillantásunk találkozott, és én azonnal riadtan lesütöttem a szemem. Szinte fájt a szépsége. Még ültő helyében is látszott, hogy magas és karcsú, de ami ellenállhatatlanul vonzott, az a gyönyörű arca volt. Közben az előadó megnevettette a közönségét, és így szerencsésen elterelte rólam a figyelmet. Ettől kissé felbátorodtam, és úgy helyezkedtem el - szemtelenül elől -, hogy legalább oldalról láthassam a lányt. A nevetéstől még csodálatosabbak lettek azok a síkok és görbületek, amelyek az arcát alkották. Láttam, hogy milyen kedves, meleg mosolya van. 2. Soha nem volt még olyan szörnyű nyaram - még a két évvel azelőtti is jobb volt -, mert abban az évben, május végén elveszítettem Olit. El is ment a kedvem az élettől. Amikor júliusban kiderült, hogy az egyetemre sem vettek fel, komolyan gondolkodni kezdtem valamiféle fájdalommentes módszerről. A szüleim azt javasolták, hogy fellebbezzem meg az elutasítást. Hogyisne, feleltem, nem fogok mindenfélére hivatkozva könyörögni nekik. Apám és anyám összenézett. Az arcuk valahogy megereszkedett, és ebből rögtön rájöttem, hogy nem akarnak erőszakoskodni, rám bízzák a döntést, de nem értenek egyet velem. A belenyugvásuk fegyverzett le. Láttam, mennyire fontos nekik, hogy régi vágyam teljesüljön. Szomorúságuk hirtelen arra is ráébresztett - amire addig nem is gondoltam -, hogy mit éreznének, ha végképp megszabadítanám őket egyetlen fiuktól. Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni, mondtam nekik gondolatban. De ez már csak afféle utóvédharc volt, lázongó visszavonulás, mert tudtam, hogy a csatát elveszítettem. Tovább kell élnem. Így aztán csüggedtem beadtam a fellebbezést, és - csodák csodája -, két héttel később meg is jött az értesítés, hogy felvettek. És ezután következett a második csoda, az a bizonyos gyönyörű arc az első sor szélén. Végre úgy éreztem, hogy most már jóra fordul minden. 3. Mindössze tízünket vettek fel a színházrendezői szakra, és a világszép nádszálkisasszony is közénk tartozott. Amikor hazafelé indultam, egyfolytában ő járt az eszemben. Nemsokára meg is pillantottam az utca túloldalán, a buszmegállóban. Öten-hatan álldogáltak körülötte, és valamennyien fagyit ettek. Szemlátomást jól érezték magukat, beszélgettek, nevetgéltek. Rájöttem, hogy a mellette álló fiú is rendező szakos. Azok közé a túlságosan is vonzó, magas, sötéthajú, jóképű fickók közé tartozott, akik mellett mindig is jelentéktelennek éreztem magam. A srác kicsit emlékeztetett Olira, azzal a különbséggel, hogy Oli sohasem váltott ki belőlem kisebbségi érzést. Távolról figyeltem a fagyizókat. Hát persze, hogy a többiek is rendező szakosak voltak. És máris összebarátkoztak a lánnyal, miközben én csak messziről lestem. A megállóba beállt egy busz, és eltakarta a társaságot. Mire megint megpillantottam őket, éppen befordultak az egyik mellékutcába, és eltűntek a szemem elől. Minek álldogálnak ott, ha nem szállnak fel a buszra, gondoltam ingerülten.
4.
Idővel úgy-ahogy beilleszkedtem a színházrendező csoportba, de csak úgy-ahogy. Közelebbi kapcsolatba senkivel sem kerültem, de igazság szerint nekem sem volt szükségem senkire. Megtudtam, hogy a lányt Ízes Évának hívják. Ez még jobban elvarázsolt, Kosztolányi Édes Annája jutott róla eszembe. Dühödten hallgattam, ahogy a többiek humorizálnak: de szeretnék beléd harapni, Éva! Állandóan ilyen baromságokkal zaklatták, de ő csak kedvesen mosolygott az összes idiótára, és a mosolya pontosan olyan gyönyörű volt, mint az első napon, amikor megpillantottam a tanteremben. Rettenetesen bosszantott a fiúk viselkedése. A közönséges, egyszerű lányokkal kell így bánni, nem az istennőkkel! A társaság egy része szintén a 7-es busszal járt haza. Rendszerint vettek egy fagyit, és miközben elnyalták, lesétáltak a Blaha Lujza térig. Ők voltak azok, akiket az első napon is együtt láttam. Akadt azonban egy olyan alkalom, amikor Éva egyedül szállt fel a buszra. Gyorsan csatlakoztam hozzá. Nem tudtam, hová lettek a többiek, de nem is érdekelt. – Nahát akkor! – köszöntem, meglepődve a saját bátorságomon. Ez meglehetősen sajátságos üdvözlés volt. Zavaromban pontosan úgy viselkedtem, mint a többi közönséges fickó, aki a lány sleppjéhez tartozik. Éva egy pillanatra összerezzent, aztán megjelent az a bizonyos gödröcskés mosoly. – Szia – mondta, mintha teljesen hétköznapi lány lenne. Még rágója is volt. – Mizújs? Nem jutott eszembe semmiféle jó válasz. Csak bámultam rá. Szerettem volna elemelni a földről, hogy a helyére kerüljön. Szerettem volna átölelni, hogy vele együtt én is a levegőbe emelkedhessek. Szerettem volna kétfelé simítani a haját, és közben megérinteni az arcát, szerettem volna, ha alattam fekszik, miközben én az elragadtatás hangjait csiholom ki belőle. Sok mindent szerettem volna. Ehelyett így szóltam: – A Coriolanust olvasom. – Aha – felelte ő. – Tudod… azon gondolkozom, hogy meg kellene rendezni… filmen. Erre már felszaladt a szemöldöke. Elvégre színházrendezést tanultunk. – Miért éppen filmen? – kérdezte. – Mert… mert egy filmet jobban lehet díszletezni. – Aha. Na, szia, nekem le kell szállnom. Néztem, ahogy távolodik tőlem. A legtöbb magas lány esetlenül mozog, de neki a járása is gyönyörű volt. Pici feneke kecsesen ringott. Aztán becsapódott a busz ajtaja, ő pedig eltűnt a szemem elől. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Mi a fenének kellett előhozakodnom Coriolanussal? Egyáltalán, kit érdekel Coriolanus? És miféle idióta ötlet, hogy filmen kellene megrendezni, mert ott jobbak a díszletek? Uramisten, miket hablatyoltam össze! Hogy hozhatom ezt helyre? Micsináljak, Oli? 5. Oli a legjobb barátom volt, pontosabban az egyetlen barátom. Éppen egy autóbaleset után lábadozott a kórházban, amikor két éve megismertem. Csak kisebb sérülései voltak, de a vizsgálatok közben kiderült, hogy súlyos szívbeteg. Utólag bevallotta, hogy sejtette ezt, csak nem törődött vele. Miután összehaverkodtunk, felosztottam az életemet O.e., (Oli előtti), és O.u., (Oli utáni) időszakra. Oli után történt, hogy eltűnt az életemből a többi fiú. Én pedig rájöttem, hogy a közös suli még nem barátság. Oli nevét csak egy szűk, értelmiségi körben ismerték. Erről nem ő tehetett. Hiába volt tehetséges, mire politikailag „megbocsátottak” neki, már nagyon beteg volt. Összesen két regénye és két novellás kötete jelent meg, aztán elvitte a szíve. Mindent tudott a világról. A hatvanas évei közepét taposta, és elképzelhetetlenül sok szörnyűséget élt át. Gyerekként megjárta Auschwitzot, és a családjából egyedül ő maradt életben. Aztán ’56 után államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték. Később kegyelmet kapott, de csak 61-ben engedték ki a börtönből. Mondtam neki, hogy a szíve nem véletlenül ment tönkre, de ő csak a vállát vonogatta. Nem szeretett a múltról beszélni. A szüleim – noha úton-útfélen kettőnk barátságával dicsekedtek, és hálásak voltak az „írónak”, amiért „felkarolja a gyereket” –, mindvégig kissé zavartan viselkedtek Oli jelenlétében. Vajon mit akar egy ilyen kölyöktől, kérdezte egyszer anyám apámtól. Nem tudta, hogy a fürdőszobában vagyok, és hallom, amit mond. Talán ő is egyedül van, találgatott apám. Ugyan, felelte anyám megvetően. Azt hiszem, csak Oli halála után hagyott fel a gyanakvással. 6. Miközben Éva hűlt helyét bámultam a buszon, azon töprengtem, hogy vajon mit szólna Oli ehhez a lányhoz, ha élne.
Megjelent: 2025-12-17 20:00:00
|
