Keresés a honlapon:

Kovács Edit Nola: Caput mortuum

 

 

 

 

Caput mortuum¹

 

Lilu, 2021. június 17.

Újabb enyhítés lépett életbe, állítólag hetekkel megelőztük a környező országokat átoltottság szempontjából. Bla-bla-bla. Lehet falunapot is tartani, olvasom tovább a híreket a kijelzőn. Mindeközben legalább tizenöten várakoznak a bejárat előtt, megmorogják, aki nem tart kellő távolságot. Egyáltalán nem tűnik úgy nekem, hogy az utóbbi pár napban kevesebben jönnének a patikába. Mintha azok is nekiindultak volna, akik eddig kenyérért sem merészkedtek a mobil pékség közelébe, pedig zseniális ötlet volt Andristól. Sebi bácsi apára hagyott tragacsát újította fel, a húszéves citromsárga és halványkék Volkswagen kisbusszal terítette a saját sütésű cipókat. Wes Anderson-filmbe illő költőiség.

Most még a betegek is itt állnak a sorban. Aki favipiravirt akar és egyedül él, egészen biztosan fertőzött, kezdeti tünetekkel. Miléna, például. Eljött inkább Szobra gyógyszerért, nehogy Zebiben megszólják. Úgy teszek, mintha nem ismerném fel, hagyom, hogy a kolléganőm szolgálja ki. Milénának biztosan senkije sincs, ki másnak vinné a bogyókat. Nem fogom megszégyeníteni. Kizárt, hogy felvette az oltást. Aprókat köhint a lifegő maszk mögött. Vajon a testvére megbocsátott neki?

Hiába viselünk FFP3-ast és gumikesztyűt egész nap, nem tudunk elégszer szellőztetni és fertőtleníteni. Barnival mindketten elkaptuk még januárban. Jól bírta, enyhe hőemelkedés és pár nap köhögés. Nekem kinyírta a beleimet, a pulzusomat az egekbe lőtte. Hálás voltam, hogy nem a tüdőmet támadta.

Lassan elfogynak, az utolsó vásárlót én szolgálom ki, végre időben hazaérek. Mili hatig vállalta Barnit. Bolognait dobott össze az én hatalmas étvágyú kiskamaszomnak, a nagyját már be is tolta. Nem vagyok hörcsög, anya, hagytam neked is, mutat a félmaréknyi tésztára a serpenyőben. Vinnyogok a röhögéstől. Barninál a nyolcvan-húszas szabály működik, ha a kedvére való ételről van szó. Mint egy kismajom, előbb megfogja a sütit, mindkét kezével egyet-egyet, és csak utána kérdezi meg, vehetek kettőt? Ki mondana erre nemet?

Beteszem a Spidermant, már vagy ötödször nézzük meg a 2002-ben készült verziót, Tobey Maguire-rel. Barni ragaszkodik hozzá, hogy ma is legyen mindkét rész. Nem bánom, inkább ez, mint egy friss animáció, Barni számára feldolgozhatatlan mennyiségű ingerrel, amitől rémálmai lesznek és esténként a kertben hadonászik, utánozva a szereplőket. Gyorsan felturbózom a maradékot két tojással, Barni mellé telepszem, elindítom a filmet. A finom réteg ’por’, a majdnem húsz évvel ezelőtti filmes trükkök inkább teszik bájossá a félelmetesnek szánt jeleneteket.

Elkalandoznak a gondolataim. Pókemberem nekem is hagy üzenetet: „Ha nem értjük meg saját, belső fejlődésünk dinamikáját, könnyen esünk az ego kivetüléseinek csapdájába”.

Peter Parker élete nem volt egyszerű: a szemüveges, vézna, csetlő-botló tudóspalánta visszafogott életét válassza, vagy szuperhős legyen, aki megvédi a bűnözőktől a várost, elpusztítja a gonoszt, és felhőkarcolók között repked? Többször kellett „újraterveznie” neki is, mire összeállt a kép. Vajon nekem még hányszor kell?

Mióta Rubi várandós az ikrekkel, alig beszélünk. Péter egy erőszakos pöcs, ez hamar kiderült az esküvő után. Én is bevettem, a rohadék hónapokig módszeresen dolgozott rajtunk, behálózott mindannyiunkat, Rubit sosem láttam ennyire boldognak, de ennyire elesettnek sem, néhány hónappal a nagy nap után. Az embere nem Peter Parker. Sokkal inkább a Zöld Manó ördögi mutánsa. Elragadta és módszeresen kinyírja a barátnőmet. Kell ide a Pókember. Hajnalban leereszkedne a Sárkánydombon, kilőné ragacsos köteleit, véget vetve ennek a szürreális világnak. Minden Zöld Manót és ocsmány vírust elpusztítana.

Lassan magamban motyogó vénasszony leszek, mint Miléna. Barni hátát kaparászom, a második részt átaludta, nincs szívem felébreszteni. Megteszi a kanapé is, kihozom a paplant a szobájából, óvatosan a feje alá szuszakolom nyálfoltos kispárnáját. Magában beszél, hadonászik kicsit, aztán összegömbölyödik, álmodik tovább.

A dolgozószobába megyek, lassan éjfél, feszült vagyok napok, inkább évek óta. Nem sokkal a járvány előtt vettem egy félprofi elliptikus trénert erősen leárazva, a méretei miatt nem kellett senkinek.

Imádom, mintha siklanék a friss havon. Mezítláb állok a hatalmas talpakra, melltartóban, bugyiban. Felteszem a fejhallgatót, csak félig csúsztatom a fülemre, hogy halljam Barnit.

Lehunyt szemmel futok két köbméternyi birodalmamban. Utazom. Térben és időben szabadon. Az út mentén ágaskodó hirdetőtáblákon megelevenedik néhány emlékfoszlány.

2008-at írunk, váratlan dolog történik. Látszatduzzogással igent mondok. Esküvőre készülődünk – semmi felhajtás, pár nap boldogság a hegyekben. Mi pedig, friss házasok, rollerrel száguldozunk sötétedésig, halálra rémítve a húsvéti nyuszit váró, izgatott gyerekeket Egerszalók főterén. Már akkor is tudtam, hogy az igazi nászút nem ez lesz. Umbria szinte ismerősként üdvözölt a lelkemet sokadszorra is elragadó Utas és holdvilágból.

Toszkána más. Októberben utaztunk Andorral. Nem akartam én is csak egy betolakodó lenni, aki tíz másodpercenként kattint, s állóképek élettelen sorozatával a memóriakártyáján becsomagol fél nappal később, aztán nesztelenül továbboson a következő turisztikai látványosságra vadászva. Részese akartam lenni a hétköznapjaiknak, reggelente futni, vásárolni, főzni, sétálni kézen fogva, néha betérni egy pohár vörösborra. Ízlésesen berendezett, kétszintes kis lakást találunk Lucca belvárosában. Marcellóval itt találkozunk először, a közeli éttermet vezeti. Amikor úgy tartja kedvünk, felülünk egy vonatra, meg sem állunk Sienáig.

Elkap egy örvény, kijózanodom. Fojtogat a jelen, arcomba löki a lélegeztetőgépen küzdő testek bénító valóságát. Zihálva futok a következő emlékig. Ahogy közeledem, felismerem a helyszínt, összerándul a gyomrom.

Az évszám ezúttal 2010. Szomorú virágvasárnap. Krónikus bel – apám zavart tekintete, szűkölő vadállat. Öklendezem az orrfacsaró bűztől. Árpi a folyosón énekel. Csupaszív nővér – elhalmoz bókokkal, miközben laza mozdulattal hajítja az elhasznált pelenkákat a szemetesbe. Később élő slágerrádióként átsuhan a „lányokhoz” – átlagéletkor hatvanöt. Visszaülhetek az ágy szélére. Apa szomszédja lassan felém fordul – hetven körüli, csontsovány, de mégis sokkolóan vonzó, haldokló, rákos férfi. Nem kapok levegőt. Évekkel ezelőtti szerelmem időskori alteregója. Bámulom, amíg már kínos. Megkér, hogy hozzak neki egy tejeskávét.

Menekülök. Futok, pár másodpercig üres aggyal, képek nélkül, vakon, de az olcsó kávé illata nem enged. Újabb óriásplakáthoz érek. Lassítok, pereg a film.

2014. február, Keleti pályaudvar. Andor alig egy hónapja hagyott el. Leülök a ragacsos padra, ölemben a fényképezőgéppel igyekszem felvidítani magam egy citromos-mákos sütivel. Hátrapillantok, meglepődve mosolyodom el. A másik padon idősebb nő ül, fényképezőgéppel az ölében – citromos-mákos sütit rágcsál. Nevetve összeülünk. Felváltva vigyázunk egymás hátizsákjára, amíg a másik fotózza a bársonykék eget. Kijevbe utazik. Húsz év van köztünk…

Vajon húsz év múlva én is Kijevbe utazom a Keletiből?

Egyre sötétebb lesz, ezúttal nem várom meg a vonatot. Futok tovább. Fáradok, csorog rólam a veríték, csöpög a képernyőre. Taposom a gépet és gyerekkori ízekről álmodozom.

Piri nagyival gyakran a kert végében ácsorgunk, a forró kemencénél. Nézegetjük, várjuk, hogy kisüljenek a kenyerek, meg az illatos kiscipó, ami az enyém lesz. Simogatom a hasát, kacsamájas zsírba tunkolom a leszakított, kívül ropogós, belül pillekönnyű, meleg kenyérdarabkákat. Rubival órákig kóborolunk a közeli réteken, hallgatva az erdőből kimerészkedő fácánkakasok szerelmes rikoltozását.

A tízes fokozattól sem szűnnek a felbukkanó képek. Nyomom a negyvencentis pedálokat, görcsöl a vádlim, futok, mint akit üldöznek.

Amikor Andor felszívódott, Márta néni segített, hogy ellóghassak pár órára. Időnként az volt az érzésem, hogy jobban kedvel, mint a saját lányát. Igazán sosem értettem, miért nem jönnek ki Rubival.

Abdellel egy koncerten futunk össze. Azonnal felismeri bennem a sebzett állatot. Nem érdekli, ki vagyok. Elképesztő a dumája, szexi akcentussal. Csavargunk, vizipipázunk, időnként a bérelt szobájában alszom, vacsorát főz, nem is akármilyet, a teljes nevemet mégsem árulom el. Öt évvel hazudja idősebbnek magát. Sötétbarna szemüveget hord, ápolt körszakállat. Hullámos, erős fekete haja majdnem a válláig ér. Véletlenül jövök rá, hányadán állunk, amikor meglátogatja az egyik bátyja. Kifecsegi a hiányzó láncszemeket. Kezd derengeni, hogy a pénzemre utazik. Profin felépített imázsa van. Menő éttermet akart nyitni, fine diningot. Tetszik az ötlet. Az emberek többsége azt mondaná, hogy egy evőkanálnyi művészien szétkent krumplipüréért és néhány áhítattal szétszórt ibolyasziromért nem hagyják ott a gatyájukat, de a fiú veszettül jó séf. Folyton kísérletezik. Átlátok rajta, a kapcsolataimra is éhezik. Segítek neki, szervezünk pár bemutatót. Szabadidőmben főkóstoló vagyok, szórakoztató társaságot kapok cserébe. Igazi túlélőt és ötletgyárost. Szegény családból jön Ammánból, hat testvér mellől. Fizikus szakon végzett, ami mellé a körülmények tükrében kérdőjelet rajzolok. Kihozza magából a maximumot, fotózik is. Azonnal eladja magát, amire igény mutatkozik, ő ahhoz ért. Órákat veszek tőle, megtanít az alapokra. Főleg portrékat kattintok. Máskor kielégíti csillapítatlan vágyaimat, nem éppen szokványos módon. Vezetés közben a bugyimba nyúl, a mellemet simogatja, alig tudom tartani a kormányt. Nem erőszakos, inkább csak mohó.

Egy váratlan találkozás szembesít, már van magyar felesége, a nő tíz évvel idősebb nála, gazdag. Megértem végre, hogy a vaginám miért nem jöhet szóba. Tilos a házasságon kívüli szexuális kapcsolat különösen az iszlám és nem iszlám vallásúak között. A kötelező gyakorlatokból kimazsolázza, amit szükségesnek tart, és ami nem buktatja le hasonszőrű haverjai között. Mindenesetre naponta imádkozik. Önérzetes férfi.

Hirtelen szívódik fel, túl sok az adóssága, továbbáll Párizsba. Évente egyszer azóta is felhív. Nem veszem fel, de nem is tiltom le, életem sötét időszakában pillanatokra elhitette, hogy törődik velem, izgalomba hozza a testem. Valójában bartereztünk. Igazi win-win.

Valaki megérinti a vállam. Megkönnyebbülten nyitom ki a szemem. Barni néz rám várakozóan.

– Anya, már egy napja futsz? – látom, komolyan gondolja. Miközben remegő vádlival lelépek a gépről, tovább faggat.

– Mikor csinálsz négercsókot?!

– Édesem, tudod te, hány óra van?

Ebben a pillanatban dörömbölést hallunk a bejárati ajtó felől. Andris kiabál, engedjem be. Rossz előérzetem van, mi történhetett?

Fordítom a kulcsot a zárban, Barni mögöttem ugrál, miért jön Andris az éjszaka közepén.

– Rubi az Uzsokiban van, az intenzíven. Az a barom részegen vezetett, karamboloztak – ennyit tud kinyögni, a kanapéra roskad. Barni nyüszít, fel-alá rohangál.

– Az ikrek… – nem kell folytatnia, édes istenem, tudom, mit akar mondani.

– A rohadék megúszta egy bordatöréssel – felpattan Andris is, az arca egészen eltorzul. Barni gyorsan mellém ül, a térdét csapkodja, előre-hátra hintázik, átölelem a hátát.

– Azt mondták, nagyon erős ütés érhette a hasát. Nem tudják, mikor mehetünk be, egyáltalán bemehetünk-e. Ez a kurva covid! – remeg a hangja, zavaros a tekintete.

– Dave tudja? – kérdezem halkan.

– Tízkor indul a gépe, holnap egykor itt lesz. Apa összeomlott.

Ezt mondania sem kell, Márta néni pár hónapja ment el. Már akkor teljesen megtört szegény Feri bácsi.

– Évával tudtatok beszélni?

– Próbáltam hívni, az osztályos nővér szerint ügyeletben van, küldtem sms-t, ha tényleg dolgozik, akkor tudnia kell róla, mi történt.

– Reggel szólok Milinek, hogy maradjon itt Barnival, bemegyek veled – nem kérdezem, csak mondom, Andris is a szétesés határán van.

– Menjünk korán, hátha könnyebben átjutunk az ellenőrzésen, műszakváltás környékén – néz rám nyúzott arccal, sötét karikák telepednek a szeme köré.

– Oké, fél hatkor felveszlek, most pedig hívom Milit – átölelem, Barnit is meg kell nyugtatnom, minden rendben lesz.

Talán fél óra sem telik el, Andris telefonál, elérte Évát, Rubi állapota stabil. Pár nap, amíg megfigyelik, ha minden jól alakul, lehozzák az intenzívről a balesetire. Nem javasolja, hogy holnap odamenjünk, nincs értelme. Mindennap ránéz Rubira. Péterről nem kérdeztem, folytatja.

Barni forgolódik, végül elalszik a kanapén, előtte megbeszéljük, hogy reggel jön Mili, ahogy szokott, én pedig dolgozni megyek, ahogy szoktam. Rubival pedig minden rendben lesz. Jobb, ha nem tudja, mit tervezek, velem akarna jönni.

Beszélnem kell Évával, azzal a nővel, aki elvette tőlem az esélyt, Dávidot, anélkül, hogy tudta volna, mit érzek. Hiszen Dávid sem tudta.

El kell mondanom, hogy vigyázzon rá, mert Rubi nélkül az élet olyan, mint lekvár nélkül a palacsinta, mint hó nélkül a tél, mint felhő nélkül az ég.

Az előtérben fegyveresek mászkálnak, itt esélyem se lesz.

– Dr. Tímár Éva traumatológushoz jöttem, meg van beszélve – határozottan nem hazudok jól. Nem is jutok be. Állítólag már elindult haza. Hátha a parkoló felől sikerül, Barni rokikártyáját feltűnően az ablakba helyezem, befordulok a sorompó elé. Betegért jöttem, füllentek tovább, idegesen vibrál a hangom, most jön az, hogy meg kellene adnom a nevét és melyik osztályról távozhat. A kamunevet futtatják a rendszerben, nincs ilyen távozó betegünk, néz rám gyanakodva a maszkos férfi. Fel is áll, én kiszállok az autóból, hátha a zsebébe dughatom a borítékot, érzem, hogy ez működhet, hogy a rendszer már ki van találva, csak el kell kapnom a pillanatot, nem túl erőszakosan, csak megsúgni, hogy látnom kell, mielőtt… persze, hogy rokon vagyok, el tudja képzelni, elveszítette a kisbabáit, el tudja képzelni, mit érezhet most, kérem szépen, csak pár percre, csak hadd beszéljek az orvosával! PCR tesztem is van, hogyne tudnám, milyen fontos, gyógyszerész vagyok, majdnem orvos. A férfi közelebb lép, elveszi a borítékot, mondja a nevet, Agárdi Rebeka, nyögöm, ismét matat a számítógépben, az intenzívre akar, megőrült maga? Világjárvány van! Fel tudná hívni, legalább fel tudná hívni az osztályt? Ön hozzátartozó? Tudja igazolni? Nem tudom igazolni. Sajnos ez esetben nem adhatunk ki információt. Érdeklődjön a családnál. Mutogat, hogy tolassak vissza, nincs tovább. A boríték nála marad.

Az autóhoz lépek, szemből a másik sorompóhoz sötétkék BMW közeledik. A sofőr mellett Évát látom a kocsiban, biztosan ő az, odaszaladok, Éva rémült arccal bámul rám, elvörösödik. Nem kell megkérdeznem, hogy biztos legyek benne, mi zajlik. A jóval fiatalabb kolléga zavartan kapkodja a fejét. Nem érdekel szarháziak, nem ezért jöttem. A portás a biztonságiakkal fenyegetőzik, telefonnal a kezében hadonászik. Éva kiszáll, int neki, minden rendben, majd ő intézi.

Elküldi a BMW-st. Beül mellém, gurulunk néhány száz métert, az első üres parkolóhelyig.

Rubi sérülései súlyosak, de erős a szervezete, jó kezekben van.

– Ne hagyd, hogy meghaljon, édes istenem, Éva, ne hagyd!

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-01-30 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.