Videó

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje
A Magyar Művészeti Akadémia videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Tönköl József versei (Valami idő futni kezd, Majdnem)

 

 

 

 

Valami idő futni kezd

Héra Zoltánnak

 

 

Mikor mentél Máriacellbe? Akkor-e, mikor délben

a fecske-nyáj az elzörgött szekerek fölött elrepült,

vagy amikor plébánosunk, Lenarsich Imre

a ködcsipke-szemfedős pajtákat fényképezte,

mind újra a bögrevirágok fehér hús-harangjait?



Akkor-e, amikor már nem tudtad a káldi határt,

vargányás Pörös öbleit azok nélkül a vadak nélkül,

galambicás tengert, sirályok sírboltját, szigeteket,

fáradt lelkedben a dúduló angyalt,

hét végén felhők léghajóit a láng-lövelésekkel?



Vagy akkor, amikor a padlót felhasította lámpafény,

elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne legyen igaz,

nem tehettél mást, újra elindultál a fűben,

vittél kenyeret, földet, eget, hidegkúti álmot,

éveiddel annyi bús, parázs sebű asszony szeretett.

 

Valami idő futni kezd a rétre ejtett Luca-lánnyal,

fejednél aranyló tornyok szombaton, vasárnap,

halandó, fácános fiú, szemed elködösül kirakatoktól,

magadhoz kötsz paraszt-hercegeket, ördögszarvakat,

és megint ereszkedni kezdenek dáliák, föl és le.



Mikor néztél Tacskándra? Akkor-e, amikor

a kárókatonák tollaitól feketén égett a Farkaserdő,

vagy amikor elkezdted a verset, befejezted a verset,

az ágak, mint minden halottad a szélben, remegtek,

csak az édes levegőjű hegyen szült isteneket ismered,

vagy-e még? szaglász mocskolhatatlan ringyóróka,

szagos szamárkóró meg tépett tölgy, bőrszerű banyafa.





Majdnem



A városba indulok, s megérkezem a majorba, leng a függöny,

ki arra jár, látja: istállóba a tehenek csöndesen belépdelnek,

szakad a hó, a lánc,

majdnem lemenőben a nap, fújtat veresen,

ezt a verset ronggyá gyűri, eltelt majdnem hetven év,

pedig mintha századok teltek volna el azóta,

hogy az április végébe májusi tulipánok belobogtak,

ember itt sehol, még a kajmókos kasza is rozsdásan hallgat,

ha döngeti kalapács, mit szól az üllő, a vas,

mit az elgyöpösödött udvar, tükör, csontnyelű kés, koporsó,

villog elő a földből mosóteknő, harsan egy hajdani dallam,

ezt hallotta a szomszéd is, Kalauz Kálmán, s már tudni:

mindjárt hozzák a szentcsalád-képet, sétálgatnak vele,

ülök a sötétben, szemem színét is tudja Jézus, Mária, József,

két napig nálunk lesznek, talán otthon érzik itt magukat,

és később látják meg, hogy öleléseink elszáradtak,

és nézik a lovak diózöld zabláját, a füstös konyhát,

serpenyőt, zománcos vödröt, flóraszappant,

az udvarra is mindjárt kilépnek, az Imre-templom messze,

majdnem boldogan kuporgunk benne karácsonykor,

végig az időn, az éjféli miséig, a mulandóság gyönyörűségéig,

mikor nyikorgó orgona hangja szólít életünk utolsó ünnepén,

az angyal az égből ki se látszik, ahol eddig csak kő termett,

nézzük mi is, nézzük a fekete lángokat zokogó házakat,

mintha egy csillagról látnánk elindulni egy szánt, lovak nélkül,

úgy siklana át álmunkban, mint egy elillant páracsomó,

már igazán elutazhatnánk innen, mert senki nem mondja,

maradjunk ezen a helyen, hol mindenki mindenkit ismer,

hol annyit voltunk együtt ablakok és kutak közt a páskomon,

melyen át a madarak elindulnak az ismeretlen temetők felé,

sugárzón, rejtezőn, cigány hegedűsökhöz, sok ismerős archoz,

köcsögdudát nyomkodókkal az ég erődjébe,

hátha ott születik majd a szívből szakadt gyermek,

erre vágyni, csak erre, hátha megválthatjuk magunkat,

mit szól a kápolna vastag fala az elvesztett major erejéről,

amikor sírunk, de csupán belülről, hogy ne hallja senki meg,

valaki becsönget, kellene még inni valamit,

figyelni, mi lesz előbb, mi utóbb, hogyan múlik el egy ember,

a húsa hogyan múlik el hamarosan,

hogyan pusztul ki a lélek, fogy a fakó nép, s remény sincs már.





  
  
 

Tönköl József (1948, Nyőgér) költő, hírlapíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.