Videó

The Bewitched: Scene 1 (Harry Partch)


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Markovics Anita versei (az elejtett faun, Az akasztófakirály)

 

 

 

 

az elejtett faun



ma borul a rendszer, lázad a csavar: lazul.

szép István helyett trónra lép vad Vazul.

gyógyszerrel kezel az áldozat, hogy megbetegitsen.

ma tartóshullám vasal szögegyenes tincset.



ma a kopár táj él. égen hajnali tajték.

temérdek ék az ékkő. kibirhatatlanul szép.

valaki vét. ismerős idegek. hajban kéznyomok.

matatnak mint havas, patás állatok.



mai vagyonunk: remegő nyilak pendülés után.

ma visszatér a leölt őz sután.

vadász és áldozat között egy húrnyi pendülés.

húrelmélet köszön rám, reményem másik tér.



ma át kéne aludni ezt az estét.

vagy megsimogatni az éberen ficergőt.

hajnalban hajlakkot fújni, gézre kenni rúzst.

levadászni végre a már elejtett faunt.



ma le kellene peregnie és újra járnia mindennek.

falhoz vágni az órákat. nézni a sok csavar mint remeg.

ma kellene tudni, hogy tényleg nincs bocsánat.

ma aztán végképp ide kéne adni a szádat.

 

Az akasztófakirály

/ hommage a Villon /

(B.I.-nek)



Emlékszem: hű barát volt a föld, amin jártam,

s hű barát volt a bűn is, ami halálig csókolt,

Örzsék törzse fügefának döntve ördög előtt bók volt,

kacagott a nap, matrózok bőrébe kék hold volt szúrva,

fakó vitorlák közt keltem útra, hogy kapum legyen száz sikátor,

testvérem volt ki torz, csélcsap, mord és a bátor,

undorodtam széptől, gonosszal faltam asztalt felezve,

megnéztem, lakik-e isten a kék terekben, ám csupán

száz unt katedrális cirkalmas tornya kongott fent bután.

Bejártam Pestet, Budát és Debrecent, ám a pécsi tulipánfák

lágy rügyű virága akasztott selymes nyaktilót kontyom alá,

onnan is megléptem, s nem tuszkolhattak be sárga idegotthonba,

mert úgy voltam szabad, miként más rab: ahogy a nap a holdat váltja:

égi fénynek kell, hogy legyen földalatti párja.

Komor voltam és mégis cseppet sem komoly, az éjszakai kocsmák

összegyűrt lágy fényű szövete közt imbolygó lámpák

önmagát sokszorozó formája vetett árnyat, hova léptem.

Hazám volt e víg-bús enyészet, mögöttem korlát, abszint előttem,

és aranyló habzó sörök, ócska kénes borok, s hitemre! tűnődtem

olykor: a koszos poharakban lévő űr miként lehet bennem?

legyőz másnap a reggel, a délelőtt, elheverhetetlen kerevet

a vidék, benyel egy csalitos árok, hozzá kellene adni a poéziához,

éreztem sokszor, a sok szó forrt, majd csillapult, mint az óbor,

és ősz lett, meg sem éreztem, hangoztattam, ha volt kinek,

pedig éreztem: túl ezer határon az ördög sem ment meg...

Táblatűk álltak a térképen, mint tenyeremben a tüskék,

amikor üldöztek a kopók és én felbuktam a rőzsén.

Nem volt táj, mi nem evett meg volna, és minden óceán

bejárt volt, unt életem moccanó skarabeuszbogár.

Fütyültem jóra, bajra, hívó szóra, anyámra

és temérdek szeretőmre, kikből ezer bús atoll szava

szállt, enyém lett a túlzó végtelen kámfora,

s én az övé lettem: vissza nem térek már soha.

Szellemem után lábam nyújtózik: elhagyom a földet,

bitófára kötél kúszik, ha barátom vagy, jól megkössed,

hadd lógjon itt, mint ingzsebben szál kókadt virág,

a legocsmányabbak között a legszebb akasztófakirály.





  
  
 

Markovics Anita költő, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.