Bártfai Attila Márk versei (Szabadon foglak, Galéria, Kukucs)
Szabadon foglak
Kiért sírtam a Keletitől a Déliig?
Érte vagy magamért?
Hiába rejtettem
arcom a tenyerembe,
kifolyt belőle, mint a
képmása szememből.
Ezüstváladék szivárgott
ujjaim közén és virágba
borult bennem a fejfájás.
– Elbántam magammal,
hogy elhittem őt,
mint a beázott
szoba a tetőt?
– Fekete nyár kéménye
füstölj! S a rőt macska talpát
égessed kormosra!
Ilyeneket sziszegtem
magamban, mint a bolond,
kinek tulaja megölte
tréfáit. Aztán végállomás
jött és mondóka.
Ácsorgás a semmiben.
– Nem! Nem! Nem!
Tagadtam. Bármit. Mindent.
– Gyí, te mozgólépcső! Gyí, te!
Nem maradhatok
ennyiben!
Galéria
Dombormű barátaim
lemezből gyűrik magukat,
árnyékolja színüket
a nemes oxidáció;
fémes lelkük fonákja
támasztja föl bronz-testüket,
maguk felé hajlanak.
Kiállításra készülve
tagolják a téridőt,
akár a könnyű részletek
egy végtelen mondatot;
életem galériája
tőlük olyan idegen,
mint a kongázó üresség.
Jót állva kerülgetnek,
amíg ténfergek közöttük,
szépek, laposak és nem
gondolnak felőlem semmit;
rebbenetlen szájuk súg,
akár a szivárgó huzat:
‘Nem voltál a barátunk’.
Kukucs
A tárgyak közé zsúfolt hiányról,
s a kalandokban helytálló szünetről
mindnyájan elhallgatunk valami
kimondottan lényegest. Barátaim!
Fárasztó formaság üres arccal
jó képet mutatni, vagy vágni hozzánk,
netán máshoz; miközben tudjuk, hogy
csak a hézag, a csönd, és a szürke egy
árnyalata valóságos. Mit ér
a kukacvirág, a kedves nefelejcs
és a molett hortenzia határ -
- őrsége kertjeinkben; s a szobákban
strázsáló giccsgyűjtemények? Mennyi
zsold tart jól, egy porcelán hadsereget?
Kit ábrázolnak cifra tükreink,
ha beléjük pillantani nem merünk;
okulván a királynő sztoriján?
Hiába vallunk színt: vörheny szerelmet
mondjuk, vagy narancsos barátságot,
pasztell díszletek között ripacskodva,
végtelenül és rosszul, ha egyszer és
mindenkorra közönség vagyunk és nem
színészek. Talán bárdolatlanság a
részünkről, hogy „nem lenni igyekszünk”,
mint a költő mamája, talán csak
vakmerőség. Bárhogy legyen: ha végül
nem vagyunk; tulajdonképpen mindegy
is, mért szívódunk fel a ’nincs’ gyomrában
oly készségesen, ahogy a cukor
oszlik ízzé a keserű teában.
Néha önkéntelenül locsogunk
a semmiről. Mintha egy csap dalolna.
Megjelent: 2019-07-11 00:00:00
 |
|
Bártfai Attila Márk (Budapest, 1978) költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
