Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Tönköl József versei (Tönköl József, Egyetlen kérdés, Kankalin holdas havában)

 

 

 

 EGYETLEN KÉRDÉS

 

Ki énekli, hogy a szerelem szomorú, befalazott kőlap,

dobolás pereg így az estben, mikor azt hinném, 

               a bukdácsoló ég omló felhői csenddé oszlanak,

akkor csupasz lábú madarak jönnek a kerteken át,

                              jó hírt hoztok-e, rosszat-e  anyámról?

ki mondja, hogy megrezzenj, ha süketen a lift elakad,

hogy minden dübörgő folyosón

                               a körutak felkavart porában ácsorogj,

lúdrajokkal, kerítésajtókkal, befogott betyárokkal,

hogy az elkergetett kutyák vinnyogása sokáig tart,

                          mint a házépítés, a gyerekek fürösztése.

Majorudvar kerít köribénk favágítót, kövér muskátlikat,             

földnek-hajlott csőszt, aki olyan messzire ballag,                        

                        hogy megint egyszerre van tavasz és ősz,

vénasszonyok nyara vagy március, ki töri fel a titkokat?

újra csak az óceánkút arannyal festett kanalaihoz érsz,

ébren éjjel vagy, tétova vándor, ez a hazád, nincs más,

                 vödrével itatás után telemered vízzel a vályút,

itt élsz s lélegzel, vezetsz, sebesült pásztor a sebesültet,

röfögő Ruszkilegelőn tankok mennydörgésébe,

              egy másik háborúba, ahol a katonák arca rohad,

akikért ezt a golyóütött lövészárkot tíz ujjal betemettük.

Semmi az, csak békanyál, csak egy eperleveles szekér,

melynek cserdülő ostora nyakam köré fonja szíját,

hogy érezzem a dűlőket kigondoló durva utakat,

melyek a mező széltében-hosszában valamikor voltak,

aztán megint az elmulasztott pillanatok emléke kínoz,

                             már mindenki emlékmű nélküli halott,

vén rokon, viszik a venyigét, a mécses olaját, 

azt akarják, hogy ne düledező kerítések ugassanak meg,

                             ne csorba tejesköcsögök takarjanak el,

                           legyen újra búcsú, cimbalom meg tánc,

lábad lúdbőrös szára ne vérezzen, te nyomtalan!

miért is voltál itt? reggelre föléd kerül a seregély-világ,

most, hogy az őszi esők visszatértek,

látod: csupa tüske a kocsma elevenektől és holtaktól.

 

 

KANKALIN HOLDAS HAVÁBAN

 

Nem volna szabad hinned bárányvirágnak-kankalinnak,

mert úgy ijeszt, húz magához, mint a levetkőző villám,

krétás hordókat gurít, melledben ver fészket,

                          padlásgerendán bóbiskol, mint a bagoly, 

indulsz oda, hol ismerős a diófa-árnyék, a bokros bánat,

nem hagy nyugton, megy veled, mint halott csillag,

aztán máshoz szegődik, úgy alszik el,

                                mint a gyermek az anyjának ölében.

Ne higgy a város dűlőinek, ártatlannak vallod magad,

                             mint majd állván színe előtt az Úrnak,

senkit se vársz, de hátrakulcsolt kézzel mégis elindulsz

egy kis szeretetért a bölcsőhelyre, búvóhely-kazalhoz,

puffadt temetőbe, ahol megvénülnek az akácok,

de mintha országot bújtatnának egy versben, 

és a mindentudó népség elbeszélné mindazt,

        ami történt, az alagút óriás ürességét, az erős fényt,

lépdelsz azok után, akik megtanítottak az alázatra,

kezet fogni, átköszönni a másik oldalra,

                              imádkozni és minden bűnöst szeretni.

Hadd nézzenek az ősök jótetteidre, vétkeidre,

hadd nézzenek bele az álmodba, arcod mély vizébe,

nincs rajtad fagy, a bordó muskátlik vastag szára

                             zöldhályogos szemedre dobott parázs,

ne hagyd, hogy kásavirág kuszálja fölötted az időt,

mindig, mikor a madarak nekiszállnak az ablakoknak,

szárnyuk csattan, kőként ütődik szobád falára a vihar,

tenyeresen szeldelt levelekkel játszik,

        bokrétákkal és mennydörgéssel, mikor aludni térsz,

kankalin holdas havában szeresd a szívemet a fűben,

                               mely az ég fényeibe reggelig belenő,

szeresd messzi csíkját a víziharaszti útnak,

mely a Hercegerdő rekeszes hajójával a kutakat hozza;

tudja-e a szemed, nincs más hely, csak a páskom?

kerested mindenütt úgy, hogy sehol nem találtad,

oda a nyár és oda a tél, tehén kolompolása a vízpartról, 

a csalán illata vasas kocsi rúdjáról, kerekek küllőiről,

oda a legényzászlóra selyemmel kivarrt liliom levele,

                                            beszélgetni, sírni sincs kivel, 

nincs az egyajtós ház se, ahol már félnél megöregedni.

  
  

Megjelent: 2018-10-07 04:47:22

 

Tönköl József (1948 - 2021) költő, hírlapíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.