Markovics Anita: Tűzijáték, dunsztban
Tűzijáték, dunsztban
Az embernek halvány lila dunsztja sincs magáról.
Arról, hogy mennyire ősember néha, és milyen szép tűzijátékra képes,
ha a megfelelő mennyiségű sötét után sosem gondolt gyújtózsinórra akad benne egy meggondolatlan
szikra.
Ebben a betontömbben mindenki hatalmas aktatáskákkal, bennük kovakővel mászkál.
Általában lepattintasz és általában lepattintanak,
de néha valaki olyat pattint, hogy éhes láng lesz és hamar az okker avarba kap.
Aztán csak állsz benzingőzös fejjel és nem értesz sem autópályát, amelyen idáig eljutottál, sem
barlangrajzot elméd fehér azbeszt falain.
Nézni a borostyánt, milyen szép az íve.
Nézni, ahogyan millió éve kapaszkodik meg, és ez éppen most van, éppen most történik meg, éppen
veled, miközben fent és lent egyszerre mihaszna tűzijáték ropog.
Nézi két vadember, mennyire szép ez.
Nézik, és majd arra fogják, hogy ez is csak az istenek játéka, égi dobókockák;
miközben az az érzésed, hogy végre már van mit eltenni dunsztba,
csak még nem háziasítottuk a farkast, pedig már van mivel etetni.
Megjelent: 2018-01-06 06:24:58
 |
|
Markovics Anita költő, újságíró |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
