VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Vadas Tibor: Az anyagról és az időről
AZ ANYAGRÓL ÉS AZ IDŐRŐL
halkan fordult a föld s az izzó láng-hullám-csipkés láng-hullám-tarajos vakító fehér láng-habos ívfény sziszegéssel parázsló felszínről az űrbe szakadtak az ellobbanó lángfoszlányok
még őrjöngött tombolt a kémiai nemzeni vágyás az anyag férfi izzása asszony éhsége vegyi kielégítetlensége forrt zuhogott harsogott száguldó repeszek üldözték hajszolták szikra-vágyukat az egy-pillanatot-élő egy-villanásig-rohanó egy-dobbanásig-sugárzó részecskék kontinensnyi dübörgéssel ütköztek egymásnak és felzúgott a lángoló anyag a suhancvérű a hódításokkal teli még nem tudta sorsa meghatározott dalolva zubogva ezer robbanástól tajtékozva épített hegynyi büszke lángnyelvekkel borogatta harci sérüléseit iszonyú erejével hold-térfogatú gáztömegeket csókolt magához a mindenséggel mérte magát még nem tudta sorsa meghatározott
de egyszer fellobogott rózsaszívében a sejtelem s nem akarta balhitét magának tartani vérében rothadni hitetlen kétségeit barátságos fénycsóvákkal oldalba bökte a napot a többi csillagnál mind remény- kedve kopogtatott belopózott az elképzelhetetlen messzeségek elképzelhetetlen csendjébe haldokló bolygók kihűlt hitébe feltartóztatta az időt - igaz? hogy élünk és elmúlunk születtünk valamiből lettünk amik most vagyunk s változunk majd mássá? ilyen egyszerű a csillagpor-ködbe burkolódzó lét? hát egyek lehetünk csak a szívet nem dobogtató teljesség szívet nem dobogtató fogaskereke? fiatalos erővel dühöngünk és bölcs belenyugvással majd megérünk bölcsen jobbá se rosszabbá nem válhatunk mint amilyenek most vagyunk?
én a létezés más formáit is mind élni akarom a jelenét is és azt a világot is ahol az anyag az űr az üresség a csönd a sötétség
***
halkan fordult a föld lángoló teste sebhelyes tájai felett elektromos és kémiai viharok zúgtak hegyek omlottak le s lángoló fémtavak bugyborékoltak a mélyből fel ömlenyek sikítottak kínzó sistergéssel tűzoszlopok támasztották alá az eget felbuggyanó fekélyek fröccsentek száz irányba kitüremlő domb-nagy-pattanások szisszentek az égbe s az óriás pórusokból feljebb fortyant a rőt iszap majd még magasabbra dobbant szétszivárogva a szélek felett s gátavesztett gigászi böffenéssel elszabadult felszakítva újból tengernyi területeit
amint a szétfröccsenő lángcseppek visszahullottak az anyatestre ismét rendeződni kezdett lejjebb süllyedtek a nehezebb szemcsék s a felszínen mozdulatlanra intett a félelem ércet és kőzetet
sötétvörös volt a föld az ég sápadt opálragyogás mint felhők sárga zöld kék gázsűrűsödések úsztak a forró leheletű égi vizeken máshol ezüst tükrű vasfolyók tarajozták körül a dermedt kék csillámú rögöket
ezernyi részecske élte saját életét ezernyi öntudatlan felvillanó élet kavargott szaporodott sokasodott a lét alsóbb szintjein
hőhullám viharokat kergetett a szél halk sustorgással összébb húzta magát a szöveteiben férfivé szálasodó anyag a láthatár peremén vékony hártyát keményített ruhát az űr hidege ellen jéglelkű simogatása pajzsául és a központtól hatezer kilométerre buborék hártya hűlt mint kövér arcra a bőr lassan ráfeszült
***
halkan fordult a föld vékony kérge alatt még izzott belseje a csaholó meteorit-kutyák kósza hadát elrántotta útjából a tömeg ereje a légkörbe érve felsziporkáztak
vészterhes éjeken különös villámok hasították darabokra az eget horkantak sisteregtek és robbantak majd mély morgással lassan elúsztak fényüknél olajoshátú vízfelületek csillantak fel fiatal hegyek mögött síkos nedves kövekről víz csepegett pára szállt fel
hajnalodott felderengett a táj szürke felhők futottak az éj után a hegyek felé s tavaszi zápor cseppjei pettyintettek domború hátú buborékokat kövek közé a tócsákba
amott messze a széles víz felett felbukkant a nap apró fény-nyilai bizsergető tűkként szurkálták az éji zsibbadtságból előtűnő sziklakerteket
a köveken zöld foltok folytak lassan szét a tájon a bomlás megannyi jele kék ég alatt kék vizek hullámoztak s a csendes vízi rejtekekben egyszerű szálakból fonta az életet a gyorskezű idő
***
halkan fordult a föld mélyéből a sorsba bele nem nyugvó panasz hangjai hallatszottak fel hártya burkát még könnyen felszakíthatná az elszigetelődött ősanyag-vér a leláncolt őshit maradéka zúgott a töppedt kéreg alatt
csend lett a város felett házak kamráiban új telepesek hajtották álomra fejük a táplálékukat nappal szerzők régi szokása szerint
millió tüdő lélegzett a beton acél üvegrekeszek tértől elhódított szögleteiben
kié a város? kik a lakói? ki ez a dolgoknak nevet adó ifjú lény?
teremtette mindentudó égi hatalom? más szigetekről jöttek őseik? vagy a villámok szülték és az atomokban rejlő remény? a bomlás gyermekei ők a hűlő anyag testéből serdül parányi életük tudatukba az anyag törvényei megkövesedett levélerezetű génjei ívódtak
az-anyag-életének-ez-állomásán-virágzók történetének-e-szögletén-burjánzók az-idő-fonalán-egy-helyen-bogozottak az ember faja
***
csend lett a város felett fények planktonjai világítottak
megmozdultam tán menni kéne és elindultam a házak közé le
Megjelent: 2017-04-04 07:00:08
|
