Keresés a honlapon:

Szokolay Zoltán: Két zsolozsma, összenőve

 

Se itt, se ott már nem bolyong, helyét
keresni nem merné, szerény, bebújt,
de észrevenned nem szabad, megint
egy vers mögé, mint hajdan, éppen úgy,

a szenvedést kell rejtjeleznie,
s a kódot aztán elfelejteni,
üzenni mindhiába, nincs kinek,
forgatja bár a nyelvét, földagadt,

a sok pofont utólag érti meg,
nem kellett volna megszületni se,
s ha mégis, más szülőktől, máshová,
más hold, más égbolt, más csillag alatt,

most árva már és nem kérdezheti,
ki szégyene, hogy máig itt maradt,
ki tette ezt és mért éppen vele,
közellenség lett, népe szégyene,

hiába tudja: minden pillanat
hazájáé volt, nem lett áruló,
de hajnalonta mégis kérdezik,
mások gaztettét elkövette-e;

mellén a trikó átizzadt, kiül
az ágy szélére, verejtékezik,
tabletjét nézi, hányadika van,
mi hó, mi év, mi évtized ma ez,

mikor jön már az utolsó vizit,
komoly professzor, mit mond, mit mutat,
de csak egy rablóbanda érkezik,
csak egy kivégzőosztag érkezik.

az ott kelet, ez itt nyugat

***

Majd felsorolják sérüléseit,
akik okozták, azok fiai,
sérül, sértődik egy tőről fakad,
indokolják a változásokat,

lázat mér, lázít, nem tisztel szabályt,
életfogytiglan lent lesz a helye,
nem lázadhat, a semmi mindene,
a por elült, a rend is helyreáll,

a király neve sosem Eduárd,
a költészetnek nincs becsülete,
becsvágya van és kapzsi becsüse,
a rendszer zárt, nem nyitja kulcs, se bárd.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-03-03 08:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.