Fábián István: Vaskoppantó
(elpazarolt nemzedék)
Térdre hát nem zuhanni!
Sok, amit tudunk, éppen annyi:
szükséges esküszegés.
Engedj el minden régi verset.
Jó volt szavakban bujdokolni,
ma régi lett minden, minden
elkopott ócska holmi:
most trágár és szabad az isten.
Nincs határ, kéznyoma ott páráll minden kilincsen –
létünkre bárki behatolhat:
tegnap tegnap volt, ma arcunkra szakad a holnap.
Arcunkat mint ázott plakátot, letépi.
Minden percünket újralépi, és
elvéti az összes elölelt szerelmet.
Azúr egektől elkötődtünk,
ahogy a lélegzet elkötődik a betört torokról,
elköszöntünk minden ember-koroktól:
kivetődtünk ágyból, bútorokból.
Túl vagyunk minden tavaszon, mély telen,
bárhová böffen a vérem: személytelen, mi rám talál,
s bár hazug vers-sorainkból is kilökődtünk
(az volt-e vagy a mostani a kedvesebb halál?),
az igazmondás kényszere hajt most is,
ahogy akkor, a tépésváltás előtt.
De most sem ömlik lassabban a vérünk
és most is ebéd előtt van délelőtt.
Hát lapozz: alul-fölül az áthozat
csak magyarázat, rozsdás, ócska vért,
bár mindenen mélyezüst fátylat
– drága vért – terít a jólismert, kedves halál,
az élet egybeverődik, s bár a vadászidény
végetért, a gyilkolás megengedődik.
Bárhol is voltál, rádtalál a közelítő ég,
alatta gyűlik a gyűlölet, az ócska vak,
meggyűlik mint a seb –
mint a rontást böffentő szép szavak.
Kövér hátakon vonaglik kölyökszerelmünk,
gyöngyös Európa – valóság szökik a valóságtól –
rejtezik dalokba, szózatokba.
Megjelent: 2015-08-08 07:00:00
 |
|
Fábián István (Budapest, 1953) költő, tervező-grafikus |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
