Csurai Zsófi: torokból felfelé
mintha lehetne még egy új nap.
tarka lampionok egy hegyomlás alatt.
úgy épül rám ez a néma magány.
már nem várom, hogy hívj.
pedig valamit még biztosan mondani akartam.
ott, neked. összekuszálva a reménytelenség
apró áldozataival, de szemedből visszapattant
minden érzelem és üres, elhagyott ártatlanság
szivárgott az éjszakákba. és egyre csak jöttek
a semmitmondó lehetőségek. magukkal vonszolva
téged - engem, és megint fáradt reggelekre ébredtünk.
mindenki otthon. másnál. másik ágyban.
ahol nem létezünk egymás életében.
ahol nincsenek játszmák, nincsenek hangok.
ahol a zene üvöltés és kimondatlanul is hozzászoktunk a magányhoz.
ahol sosem érthetjük meg a szavak egymásba olvadását.
ahol a bent ugyanolyan kopár, mint a kinti élet.
….és ordítanék, ólommal teli tüdővel, középpontban veled.
mert csak egy célkereszt vagy. semmi több.
csak egy izomszakadás…és nem is fáj.
hiszen miért fájna a közelség hiánya?
a benned létező én lassan foszlik ketté, de
valami mégis egyre vadabbul kavarog felfelé.
aztán semmi.
csak kiszakadt szárnyak maradtak utánad.
Megjelent: 2015-07-09 07:00:00
|
|
Csurai Zsófi (1974, Budapest) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.