Szokolay Zoltán: Szólószonáta
Zsírcsend, tacsakos, langyos.
Megszokjuk? Meg. Fulladozom,
de mérem jobbik szememmel:
a tornyok fölött még legalább két torony-
magasságig tart. Része vagyunk
egy tervnek. Igen, este majd
besűrűl, bekásásodik.
Nem ikrásan, mint a méz,
hanem konszenzusosan,
mint a társadalom.
Te tanítottál, Atyám, arra,
hogy semmi sem lehetetlen
idelentről. S hova jutottál? Még
lejjebb. Csak a lelkeddel kanyarodott
vakvágányra a galaktika, föl, föl,
radarok, telefonok hatókörén túlra,
mert messzebbről szebbek lehetünk.
Sötét szőrcsomó, büszke vadállat
haldoklik engedelmesen
a szélső tölgyfa alatt. Zúzott
mellkasát fölveti, véres mancsával
még odaint a pataknak, víz, víz,
tiszta víz, bocsáss meg. Elhallgat
a rigó jajszava is, kegyelem pillanata.
Korszakhatár. Rubikon. Új paradigma.
Globali - - - inkább leveszem a hangot.
A másik csatornán egy próbababa vetkőzik.
Egyre sűrűbb, egyre biztosabb.
Homogén közeg leszünk.
Hallgatok arról, amit még őrzök,
mint nagyszüleim a feketevágásról.
Párszáz vers szavai, Bach-fúga, Paganini-dallam,
Jaco Pastorius gitárszólója,
s a Te fotód, ahogy a Margitszigeten álltál
olcsó narancssárga dzsekidben. Ezek mind
egyetlen titkos neuronom mélyére szorulnak.
Nagy levegő. Türelem.
Megjelent: 2015-03-30 07:00:00
 |
|
Szokolay Zoltán (Hódmezővásárhely, 1956 - 2020) író, költő, műfordító |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
