Mórotz Krisztina: Öböl
Csak a kezemben kellett volna bíznod
de gúnyoltál vékony hangon: tengerpart? akvarell? öböl?
abból a porba fúlt nevesincs faluból?
ahol az ökörvérszagú fahíd korhadt deszkái alatt
kövér unkák kuruttyolják a poézist és esténként
a nap is csak úgy ereszkedik a vízbe
mint hájas szakácsnő fürdik műszak után a főzőüstben
Nyugodt maradtam az én tavaszom ez
nagy fehér ruhák lepedők abroszok száradtak a kertben
ott állok mögöttük összecsukott festőállványommal
és már látom a napsugarak egyre élénkebb villódzásaiból összefércelt fürdőlepedőt
amit feminin ívű öblei elé kap
szemérmesen a halhatatlan tenger
nehogy meglásd
Nélküled játszottam lelkem vásznán
citromsárgába váltott aztán hirtelen lilába a víz
és a partot tarka anemónák hada csillagozta össze
nem tudhattál róla hogy mégis neked szánom e tűnő pillanatot
Bronzhajamba temette magát a nap
padok támlájára különös karcokat
neved betűit vésték a csillagot
másnap hajnalban is ott álltam mezítláb
szám szélén fűszál kezemben paletta ecset
Minden titkom megtudtad
de már ezt is hiába hiszed
Megjelent: 2015-03-29 05:00:00
 |
|
Mórotz Krisztina |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
