Keresés a honlapon:

Köves István versei (Az akcentusról, A kánon peremén, Háttal a mindenségnek)

 

 

 

 

AZ AKCENTUSRÓL

 

Unokám nem ismeri a csillagszemű juhászt,

sem Johnny Popcorn kalandos életét,

az Óperenciás helyett neki az Ontarió a nagy víz,

s dollárban fiadzik majd bankszámláján a betét.

Most még vállamhoz bújva azt búgja, Daddy, de

ha hirtelen hírtelen eltűnök, mint a tejfogát, hamar elfelejt,

egy időre legalábbis, hagyatékom mind, ami akad,

széthordja a szél, elrohad a magyar susnyásban,

s még egy kis akcentusa se marad utánam szegénynek.

 

 

A KÁNON PEREMÉN

 

Ideje végre vidámkodva valami derűset írnod,

tapsosat, antológiába, idézhetőt, bonmotosat,

alkalmit, akciósan, de míveset, könnyeden,

vidámságod átragyogjon keserű-sós könnyeden.

 

Ha már nem segít egyéb manőver,

igyekezned kell a hangerővel,

körötted kórusban hörgi több száz bárd:

E-du-árd! E-du-árd!

 

 

 

HÁTTAL A MINDENSÉGNEK

 

Köd ült a kert ölén,

lámpást lóbált a lomha virradat,

s ígéreteivel tovaiszkolt idén

a léha március is, kacarászva.

Állsz háttal a könyvespolcsorfalnak,

háttal a szobának, mindennek,

háttal megveszekedett múltadnak,

ahogy egy idegen házban

tapogatóznál a villanykapcsoló után,

bizonytalanul reménykedve,

mint akit nem vár se trón, se bitó, melletted

háztól elvert kutyaként kullog a tisztesség.

Egyetlen esőcsepp a viaszos orgonalevélen

elég, hogy tükörfényét szemedbe villantsa:

A jövő, a bársonynyelvű ígérgető, lám, elmúlt.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-10-18 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.