Keresés a honlapon:

Csapó Angéla versei (Világszép, A reményhez)

 

 

 

Világszép

 

Újabban, mikor bekapcsolom,
világszép tájakkal üdvözöl a
gépem.
Még azt is megkérdezi, hogy
tetszik-e, s elutazni lenne-e
kedvem oda.
Valószerűtlen vízfelszínek,
párás, másvilági zöldek, csupa
olyan alakzat és anyag,
aminek bennem nincs neve.
Ahogy nincsenek utak sem,
csak a dzsumbuj, ami
fokozatosan lesz úrrá. De
minden reggel rebben a szív
egy kattintásnyit azon, hogy
még mindig van elvágyni
hova, s bár odajutni nem
lehet, a vágy nem tárgytalan.

 

 

A reményhez

 

hogy mennyit szidtalak téged,
hogy kertem nárciszokkal, ha
elhervadtanak, mért?

és miért a kétes kedvet,
ha izzadt a tenyerem
már megint minek, ha
azt mondta: én nem,
bár tán nem is volt kinek;

 

ha hallottuk a szót, és a gondos ész
hiába lángolt, ha a szellem napvilága
száműzve lett a házból, és újra nyert,
aki arra tett, hogy az 'az nem lehet,
hogy' csak lehet.

 

és itt jöttem rá, hogy nélküled nem megy,
hogy a száraz ágak hogy zörögnek,
hogy kellesz, legyél bár a
természet vadvirága,
fehérek közt egy európai,

vagy angyal, ki a pusztulást csodálja,
hogy kellesz, mint pókhálón a
fény, mint egy soha ki nem nyíló
ablak, mint az értelem a szemben,
mint a jó, amit kitakarnak, tudni,
hogy vagy, el nem jötteknek tükre
te adsz erőt az oly korokban élni
ellenükre

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-06-30 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.