Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt versei (Az irónia allegóriája, Távcső, csizma, fjord, Megcsikordul a kréta)

 

 

 

 

Az irónia allegóriája

A textus szárnyai

 

Aki a kitágított pillanatnak él,

A képzeletbeli időnek.

Identitása nem empirikus erő.

Organikus totalitás. Nyelven túli főzet.

 

Már hernyó korában pillangóként él.

Lepke-tudattal, bár láthatatlan a szárnya.

Kívül kerül önmagán a személy, a tér.

Immár nem a körülmények bábja.

 

Egyszerre reális és ideális.

Szubjektuma lép az eredeti én helyébe.

Mindvégig úton van kiléte.

 

Az álmatag Soha székébe ül a Máris.

Mert elszigeteltsége zseniális.

Örök hatás, s ki tudja, dilemmája kiég-e?

 

 

 

 

Távcső, csizma, fjord

Pastiche

 

Az irónia burája éghajlattal teli,

Buja csésze. Hársfavirág-gallyakkal

A napfelkelte pupillájában.

Kész csendélet a sok összezárt fogalom.

S az eltűnt idő nyomában

Ott jár a tulajdonságok nélküli ember.

Joyce és Proust egy pesti kávézóban

Tervezik a legújabb narratívát.

„Parókás, ezüstpúder olajfák.”

Nehéz. édes s vad illat.

A narrátor az öntözőkocsi sofőrje.

Egyetemet végzett proletár.

A képzeletbeli idő metaforája.

Amiben/ Akiben Hegel megszűntetve

Megőrzése megtestesül.

 

 

 

 

Megcsikordul a kréta

Egy pohár kavics

 

A szív mélyén teremtődik

Az a finom szövet, textúra

A dolgok lényegébe beleírva.

A visszhang kagyló alakú szárnyai.

Foszló arcvonások. A sokféleség.

Kiteregetett lepedőkön tarka lepkék.

Ja. Azok a ruhacsipeszek, Uram.

Imák, amelyek összefogják a szavak

Szűzhártyáit –

Hiába futkározik a papíron a mondás

Tisztátalan marad az anyag

Az abroszt az évek leeszik

A morál és a nyelv nem találkozik

Beilleszthetetlen a gondolat a lélekbe

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-01-08 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.