Nagy Ferenc: Allegória
Allegória
A tiszta víz bugyogva kútba fullad,
Lángnyelveken táncol a szomjúság,
A bárányfelhők lassan elborulnak,
Tüskés kérget növesztenek a fák.
A láthatár fehér ködön lebeg,
Vacog a csend a pusztaság felett.
Lidérces ének úszik át a tájon,
Hív a bájos, mosolygó szörnyeteg.
A szívszorító dallam elvarázsol,
S elandalít, hogy menten térdre ess.
És énekel a szent gonosztevő,
Ki mézet nyal, de titkon húsevő.
A hangja lágy, csörgő kígyó a karja.
Az álca szép, a maszk tökéletes.
Ha kell, öl, ha nem, csábos, mint a szajha.
Remek színész, kitűnő énekes.
Ki másnak látja, s leplét felfedi,
A száját nagyra tátja, s elnyeli.
Kegyet kínál azoknak, kik emelnék
Hatalma trónját – fegyvert így szerez.
S a vészharangokat, ha félreverték,
Ő csendes békeháborúba kezd.
Rág, mint a kór, terjed, miként a rák,
Vérrel festi ruhája bíborát.
Vajon ma merre tart? Ki lesz a préda?
Kivel játszik nevetve, félszegen,
Míg lába elé omol aléltan,
A tévelygés borától részegen?
Talán veled – Te sem tudod, ki ő.
Álmodban lep meg, mint a bűnöző.
Hogy szolgálja őt s istenként imádja
A nagyvilág – előtte ez lebeg.
Mártírok könyörgő hangján kiált a
Történelem, de mondd, ki hallja meg?
Reá ma már csak az jelent veszélyt,
Ki fölfelé tekint, s előre néz.
Megjelent: 2020-12-22 18:00:00
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
