Videó

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Markovics Anita: Igazság

 

 

 

 

Az igazság

 

 

Van egy lovam, a neve Barnácska. Szeretek vele játszani, mert csak az enyém. Mégis, mások is látják, ha megcsutakolom a hátát, kiviszem az istállóból, megsétáltatom és ráülök. Amikor combjaim szorosan oldalára simulnak, eggyé válunk. Egyszerre érezzük a távoli horizont hívását. Együtt indulunk el megkeresni az egyetlent, amit megkeresni érdemes: a megkereshetetlent. Ilyenkor mindig a végtelen mezőket érzem elsuhanni a talpam alatt, az embernyi magas fűszálakat, vagy a szúrós tarlót. Tudod, vannak emberek, akiknek egyszerűen szükségük van a végtelen mezőkre, és mindarra, amit ezek a mezők adhatnak: a szél suhanására arcukon, a vágtázás erejére, a korláttalanságra. Van egy lovam, Barnácska.

 

Gyakran beszélgetünk a szélfútta réteken zavarba ejtő témákról, – mint például az igazság.

Meg fognak érteni valaha is az emberek?

Attól tartok, soha. Félelmetes vagy, Te önmagadban is, hát még ha a hátamra ülsz. Ilyenkor magasabb és erősebb vagy, mint bármelyik ember állva. Bár azt hiszem, te – végig tekintett apró méretemen – nos, te mindig is magasabb voltál náluk sok-sok dolog miatt.

A lovaglás képességére gondolsz?

Például. De arra is, hogy képes voltál megszelídíteni, és a fülembe súgni a megfelelő hangon a megfelelő szavakat. Nem minden embert értünk ám. Én például az ostorosokat nem szeretem… Ők nem megfelelő emberek számunkra.

Régóta aggaszt egy kérdés… Én hogy fogok megfelelni az embereknek?

Ha hallgatsz. Ha nem csinálsz semmit. Ha nem ülsz a hátamra. Ha hozol egy nagy kést és a véknyakomba szúrod jó mélyen, többször is. Ha állsz az utolsó párákat lehellő testem felett és örömmel nézed végig küszködésemet. Ha megölsz. Meg akarsz ölni? Felelj őszintén!

Soha nem lennék képes megölni Téged, jól tudod – súgtam a fülébe, homlokához simulva. – Nagyon szeretlek. Azt hiszem, jobban szeretlek a világon bármi másnál. Hogy lennék képes akkor megölni Téged?

Látod, ez a baj. Te képes vagy egy eleven állatot szeretni. Másokban a lovak szeretete kimerül abban, hogy a kilóra mért lókolbászt megveszik vacsorára, vagy egyszerűen csak a pénzt szeretik, amit a lovaglás órákért cserébe elkérnek.

Nekem elevenen tetszel. Tetszik a szőröd, ahogyan megcsillan rajta a kelő nap, tetszik a nagy szürke szemed, ahogy okosan tekint körbe, teszik a szagod, ez az erős lószag, ami a szénaillattal és a szabadság illatával keveredik. Tetszik, hogy négy lábad van, a gyorsaságod, a szelídséged, az erőd…

Neked a lóságom tetszik. Ők viszont – mutatott körbe Barnácska – ők mind azon vannak régóta, hogy minden lovat kiírtsanak a Földről.

Szeretnélek megmenteni Téged.

Nem tudsz egyszerre megmenteni engem és megfelelni nekik. Nekik semmi más nem felelne meg, kizárólag az, ha megölnél engem. De…

Min tűnődsz ennyire?

– ….de félek, még akkor sem felelnél meg nekik. Mert ami egyszer már volt, annak az emléke soha többet nem vész el. Te mindig is emlékezni fogsz a mezők illatára, amikor a hátamon száguldottál. Arra, hogy milyen érzés egynek lenni. Arra hogy milyen érzés velem egynek lenni. Arra, hogy milyen érzés egynek lenni valaki mással. Végső sorban arra, milyen érzés magasabbnak lenni náluk. Ez pedig az a tény, amit soha nem fog megbocsátani neked senki, akármilyen pici is vagy nélkülem.

Akkor… ezek szerint… Magamat is meg kellene ölnöm, hogy elfogadjanak?

Pontosan. – nézett a távoli város felé tűnődően Barnácska. Hallgattunk. Éreztem a szomorú mélázás mögött a kimondatlant.

Bár tudjuk, ezek mindenre képesek. – szólalt meg végül Barnácska. – Igazából holtodban sem felelnél meg nekik. Akkor is arra emlékeztetnéd őket, ami neked volt, nekik viszont nem lehet. És ez…. bűn…. Az a helyzet… – horgasztotta le szomorúan fejét. – Az a helyzet, hogy neked meg sem kellett volna születned. Ahogyan nekem sem.

Néztük a mezőt, a szélben ritmusosan hajladozó füvek ingását, a domboldalakat és a mögöttük elterülő várost.

Valahol a kettő között van egy istálló és van egy karám.

Mindketten tudtuk, hogy az a karám pedig nem biztos, hogy a lovakat zárja be magába.

 

Van egy lovam, a neve Barnácska. Szeretek vele játszani, mert csak az enyém. Mégis, mások is látják, ha megcsutakolom a hátát, kiviszem az istállóból, megsétáltatom és ráülök. Amikor combjaim szorosan oldalára simulnak, eggyé válunk. Egyszerre érezzük a távoli horizont hívását. Együtt indulunk el megkeresni az egyetlent, amit megkeresni érdemes: a megkereshetetlent. Ilyenkor mindig a végtelen mezőket érzem elsuhanni a talpam alatt, az embernyi magas fűszálakat, vagy a szúrós tarlót. Tudod, vannak emberek, akiknek egyszerűen szükségük van a végtelen mezőkre, és mindarra, amit ezek a mezők adhatnak: a szél suhanására arcukon, a vágtázás erejére, a korláttalanságra. Van egy lovam, a neve Barnácska. De ez csak a hivatalos könyvelés róla egy papírlapon. Amikor a fülébe súgok, igazából a valódi nevén szólítom: Képzelet.

 

 

 

  
  
 

Markovics Anita költő, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.