Videó

Szabados Árpád videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Magén István: Ügyem a számítógéppel

 

 

 

Ügyem a számítógéppel  

 


Magén István: Vektortér

 

Prológus

A számítógépből jön a víz. Az ember kezéből jön a víz. A számítógép meghalt, nyomorék, számkivetett, rémképek gyötrik. Gyorsan, egymás után, csináljuk, sebesen és undorodva. A hadműveletet most, rögtön ki kell próbálni, máskülönben rögtönöz, összeesik, elbotlik, éhen hal. Loccsan, felsikolt, elviseli a csapást. Szőke, sárga emberek bicegnek a sárban. (Lények.) Gyorsan, egymás után, csibészesen kurjongatnak, a fogaik félelmetesek, a hullámok a rézből készült burkolatot átlyukasszák. Papírszeletekre tépkedem a tömböt, ez az ő írása. A fogaikkal elkapják a mellén az inget, kitépik a szőrt. Ejtőernyős egységek készülődnek az erősen felhígult alakulatok feltöltésére.

 

Majd meglátom, mit hordoz. A szél süvít, a lény fuldoklik, magasan áll a víz, ellepi az arcát. Nevetséges ez az őrület, a felfuvalkodott testek itt úsznak karnyújtásnyira tőlem. Recseg a napfény, dörzsöli a tenyerét, ez egy luxusparadicsom bizonyára. És most, azt hangoztatja, hogy hosszú utat tett meg a föld tengelyén át. Macskák ülnek a vállán, aztán meg elbújik, és kuncogva nevet. Azt kajabálja, hogy volt már macska is, kutya is, most ló lesz. Elönti egész Európát, megfertőzi bűvös kőrben, aztán meg kiteszi a nőjét a fa tetejére, ruhátlanul, hogy nézzék. Szép nő, boldogan kiabál, éppen az jut eszébe, hogy még bugyi sincs rajta.

Panaszkodik, hogy egyesek elárasztották a földet. Egyesek sétálnak, agitálnak, bujálkodnak megfertőzve, fényesre olajozott combokkal, ágytoll ragad a hátukhoz, dölyfösen keresik önmagukat. Büdös van, a fertőzés terjed, felhevült asszonyok magukhoz intik, szellemesen és intelligensen magukhoz szelídítik, megtámadják, lemetszik az orrát, hogy ne köhécseljen.

Megkapod tőlem, mondja az egyik, behúzlak a hálószobámba, a konyhámba, a sátramba, bosszúszomjasan rontok rád, boldog nevetéssel hallgatom, ahogy ver a szíved, mint egy gőzkalapács.

Az egyik asszony kibújik a bőréből. Hidegen megbökdösi az ujjával, kuncog is hozzá. Figyelmezteti, hogy távozzon mosolyogva, figyelmezteti, aztán elismerően bólint. A különböző szerkezetek, rossz kedvűek, pedig eddig csak mosolyogni láttuk őket. Védőmaszkok hiányában nem győznek meg. Leveszem az ingemet, meztelenül, alsóneműben ereszkedem le a kráterbe, a folyosóra, ahol a lány arcán mosoly ül, mintha szépet álmodna. A katonai teherautók aszerint jutnak tovább, hogy nagyobb értékűek-e, hogy letanyáztak-e a parton, a vállmagasságig érő tankcsapdák között.

A társaságomat keresi, illatot áraszt, fúr, lefúr a föld világába. Felbukkan, hangos, a ragaszkodása bosszantó, birtokba veheti a hegyet. Ordít, mint egy szamár, röfög, a melltartója feszül a nevetése olyan, mint egy sebhely. Azt hiszem, hogy ő a számítógép, a fény, a „szoftver”, melyből a világ vágyai eredeznek. (A számítógép betűi „izzó zsarátnokhoz” hasonlítanak.) Halálosan szereti a lényeket, megfertőzi őket, többé nem ereszti. Olyan lény ez, akinek a nevét se hallotta, szóba se áll vele, pedig az arcán fekszik, halott. Leleményesen kikapcsolódtak, eltűntek a villogó felhőtengerben.

Kényelmetlen a csend a fülledt kórtermekben. A kéz csontja megreped, ebek ugatnak az elhagyott tanyán. A műszerből előbúvó éles, hegyes tüskéket lenyesi, lekaszabolja. Olaszországban már ezrével sorakoznak a halottak beesett arccal, és izgatott barna bőrrel. Visszatérnek Rómába, meg Milánóba, senki egyetlen szót sem vált velük a krematóriumban. Vannak, akik arról beszélnek, hogy az emberek büdösek, és a halottak megpróbálják távol tartani magukat tőlük.

Szabálytalanul ugrok a kráterbe, jókedvűen és boldogan, ezrek nézik, hogy a felhőszakadás eláztat, rám tapad a hamu, és a testem cseppfolyóssá válik. Imádkozom, kővé száradok, hajnali háromkor szivarral a számban elpárolgok. Ezt nekem kell elintézni, meg annak a lánynak, aki a kráter szélén hátraszaltót csinált rajztömbbel a hóna alatt, és egy mentőkocsit rajzolt ceruzával. Vidám vagyok, mert még élek, az üvegajtón átlátszik a szívem. Meglepetten veszem észre, hogy a vér a vesémbe száll. Katonák másznak át a gerinccsigolyáim között, fehérek, meg vörösök, lövöldöznek, inzulint termelnek, hogy az anyagcserét szabályozzák. Ki kell vágni a gömb alakú fákat, a hegyes csontokat, a kidőlt ízületeket, hogy a belső elválasztású mirigyek hormonokat szállíthassanak a szervezetbe.

Ajánlólevelet ír, írásba adja, hogy a segítség nem más, mint fény. A szív bal csücskében emelkedik a víz szintje. A szív egy ízlelőszerv, melyből koponyacsontok állnak ki. Az anyagcsere folyamatok szabályosak csoportokat alkotnak a fejek. A fejek a bal oldalamon ülnek, felszisszennek és sutyorognak. Összehajtom az irataimat, dátumot írok alá, végigfürkészem a cimboráimat. Egész Európában szétterjedt a vírus, tanít nekünk megteremti Istent.

Mit tár fel nekünk a csúnya tárgyak ábrázolásából fakadó ambivalens elemekkel átszőtt gyönyör? Szomorúak a gondolataim, nem olyan mércével mérem a mások tettét. A komputert személyes tárgyaim közé válogattam, mozgékony, szélesedő körökben repked, miközben beszél szárnyai nőnek, összezsugorodik a fájdalomtól. A véleményem, hogy a felfogása ugyanaz, szereplésének nincs jelentősége, előkészíti a világot, de nem foghatja fel. Apám fájdalma ott ringatózott az örömök között, és nem mondhatta el. Repül, és a vezérlőzsinór meghúzásával szabályozza magát. Repülök, kívülről kántálom a zsoltárokat, megdöbbent amit hallok, szerénytelenül álmodok; ne engedd el a mi Budapestünket.

Betáplálom az előre kikalkulált időt, a párbeszédet, melynek hangját lehetetlen meghallani, és látni kabátjának titkos mozdulatait, arcom előtt, leheletnyi közelségben. A világháború elmosolyodik, városról városra utazik, a végállomásokon bicegve tárgyal.

Rákötöm a vízcsapra, beengedem a szobámba. A szökőkútból csobog a lé, hosszú, fehér sugarakban, vízizenét játszik csupán a jelenléte riasztó. Megcsúszik a hegy, a kórház, a konténerekben haldokolnak. (Felfedező útra megyek spinozai terminológiában.) Az elidegenedés kérdésének folyamata az azonosulás illuzórikus folyamataként jelenik meg. Egyértelmű aszkézisnek résztvevője lettem. Ugyanazt mondom néked is Istenem, mint anyámnak mondtam a reggelinél: nem akarok távol lenni tőled.

Csend van, kopogtatom a falat, a túloldalon is kopogtatnak. A számítógép dolgai nem világosak, keresem a megfelelő csavarokat, a Természetfeletti (Ő) panel-szenvedéseket jelenít meg. Kegyetlen modorban semmit sem vesz észre, aminek be kell következnie. A csábító arcát ellepték a vírusok, csal, nem enged felébredni, visszakopog. Egy kicsiny pixel megzavarja a képzelőerőt, közönyösen szemléli a kínzásokat és a kivégzéseket. A fogadtatás ellentmondó, és a legellentétesebb, tisztább és drágább. A hangokat összekeveri, köréje gyűlik a tenger, csodát kínál. Letöltöttem a szavakat, összeraktam, kőbe véstem és elvétettem.

Átvezet, elvontságában tiltó, ezért nem valósulhat meg. Időzített számítógép, lopakodik a kiválasztott cél felé, mint egy csatahajó, órával és golyószóróval, időzítő elem nélkül. (Időzített a ragasztó, a postáskisasszony ajka zöld, rátalál a kór, a vírusokat köré telepíti. A postabélyeg ragasztási felülete átlátszó, a hűtlenség bizonyítéka.)

A hajó fedélzete különlegesen kezelt, nagy hajlító- és törőszilárdságú fa. (Kiválasztott fa.) Javítani lehet, nem rosszabb a „csupafém” gépeknél. A betűk ugrálnak, gurulnak, városokat építenek fel, forradalmárok írásjeleit szerkesztik meg, ott ülnek a tanítványok is. Valaki összezúzza magát, rájövök hogyan, félek járni a lépcsőn, a szobámtól a felhőkig. Ugyanakkor énekelnek a lányok és a fiúk, a túlzott ütemekre felfigyelünk, a fülünkbe jut, hogy a megoldás a tapasztalat megszerzésének módjában rejlik, melyre szövetkezünk. Ez a motor légcsavarjának a mozdulatlansága. A víz többet képes felfogni a fényből. Siralmasak a jelenetek, a sorsdöntő években történt dolgok, a zenészek kólát isznak, megtorpannak, kihörpintik. Fújják az ágyterítőt, rezegtetik a márvány polcokat, zörögnek egész éjszaka. Valószínű elfecsérelt nap ez is, valószínű jóval több ember utazik a buszon, haszontalanul vigyázzba vágja magát, tudja, nem kap több megbízást, nem panaszkodhat többé.

Alábecsülik a körülményeket. Nem cseszegetem őket a fertőzés miatt. Feldíszítem a számítógépet zászlókkal és öncsalással. A vírus táncol, beszámítja a paprikáskrumplit és a szőnyegeket. Az évfolyamok felől közelítve elemezzük a komputer tapasztalatait. A bölcs komputer a dolognak futurista értelmet tulajdonít. Tételesen felsorolom, megnyomom, nézem, bevitte-e az üveget (az öreget) a nappaliba? A vírusok a számítógépről átterjednek az emberekre, nincs jelentőségük, mégis szólni kell, mert mindenki meghal.

Kilépek az utcára, roskadok a kompresszor súlya alatt. Leülök, félreteszem a levelet, nincs kedvem kézbesíteni. Ebből következik, hogy a tartalmakat csak tartósan magas hőmérsékleten lehet letölteni. Az égéstérben 1500 – 2000 C fokos izzás, vulkán, hélium, ölelkező szénatomok, hidrogénfelhő. Az utca néptelen, pontos földrajzi helymeghatározást végzek. A lény feje nagy, a természete olyan, mint egy fecskendőé, a beleiben érthetetlen érzés uralkodik. Rászánja magát, elvegyül a társaságban, ígérnem kell neki. Ártatlan, magas, karcsú lány, csizmában, ostorral a kezében. Körül veszik, telefonál, különféle jelek mutatják, hogy belül érett, hogy képes volt elhatárolódni halál időpontjától, hogy magányos életének minden kicsiny részlete, minden sejtmag megtalálható volt benne. Hogy a sejtek csoportokat alkottak, és a mirigyek kivezették a vérbe termékeiket, és hogy a sejtek csak akkor kezdik el hatásukat kifejteni, ha felismerik egymást.

Mennyi lehet még hátra? Vannak bizalmas értesülések, és találkozások. Vannak hajlandóságok, melyekkel társainkról alkotott véleményünket szembesíteni kell. Vannak megállapítások, melyek pontatlanok és túlzók.

A számítógép Istenhez folyamodik, imádkozik. Gyorsan csinál valamit, és csak akkor döbben rá, hogy minden cél már halott. Elhatározza, hogy tombol, és hivalkodik, és ösztönös lesz, és vagy lenyilazza a fán ülő meztelen embereket, vagy szerelmes leveleket ír nekik. Tengervíz csobog a számítógépben, a halak aszpirint kapnak, hogy el ne hülyüljenek, hogy a könyörgés olvashatatlan szavai megérintsék őket.


Epilógus

 

A számítógép imádkozik. Nem tudható, milyen nyelven. Érzékszervei bizonyára elzsibbadtak attól, amit láttak. Bizonyára barbár látványt nyújt a koronavírus véres fegyverivel. Remélem, még lesz kinek mesélni, és fura pillantással méregetni a lányok szemét.

 

 

 

 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.