Videó

Csomópontok – Turi Attila építőművész
és alkotótársainak kiállítása




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Hepp Béla: Könnyek

 

 

 

 

Könnyek




Minek bőgsz?

Tudja azt maga jól, mér’ nem hagy?

Ne bőgjél, úgy sem mégy el.

Hagyjon békibe’!

Eredj, takarítsd ki az állatokat.

Utána elenged?

Nem mégy sehova...

A nagydarab, zsíros arcú ember a szín árnyékában ült valami öreg alkalmatosságon, hogy pad volt-e vagy valami iparosnak a munkájához való eszköz, nem tudta senki. A férfit nem is érdekelte, a lábát átvetve rajta karcolászott valamit a körmével.

Nem mégy sehova, eredj a dolgodra. – vigyorodott el.

Maga nagyon gonosz ember, meglássa, az Isten megbünteti magát, amiért nem enged elmennem.

A lány megroppanva nézte a férfit, látszott a tartásán, hogy nem tudja még, szembeszálljon-e vele, vagy meneküljön, vagy csak ahogy napra nap, csöndesen eloldalogjon dologra.
A férfi lassan felemelte a tekintetét, a lányra szegezte.

Te! Elhallgass! – az összeszalasztott, bozontos szemöldök lassan kisimult, és furán megdőlt –Meg hová mennél? Mire? Jó itt neked.

A férfi már megint vigyorgott, a lány pedig egyre bizonytalanabbá vált. Düh, keserűség és félelem váltogatták egymást benne, valahol tudta, hogy a kudarc megint elkerülhetetlen, de most fölvetette a fejét:

Jó-e? Hogy volna? Ide vagyok láncolva erre az istenverte tanyára, összezárva az állatokkal, robotolok reggeltől estig, viselem a maga gúnyát, megvetését, mert nem fiúnak születtem, mindjárt húsz éve egy évben egyszer, ha kétszer mehetek magukkal a vásárba, akkor is odaköti a lábamat a bakhoz, hogy csak le se szállhassak, szíve szerint letakarna egy zsákkal, hogy ne lássak, ne lássanak...

A lány hangja, ahogy a sérelmeiben haladt előre, egyre erősebben, egyre magasabban szólt, így a férfi is hozzáemelte a hangját.

Mennél mi? A kazlakhoz, fölcsináltatni magad valami jöttmenttel, hogy azt is etethessem? Vagy szökni, most, hogy valami hasznod is láthatom, mikor már a földet is bírod? Nem mégy te sehova, majd ha én megmondom, majd akkor mégy!

Hova zárna még be? Meddig? A halálomat akarja? Apa az ilyen ember? 

Most már a kitörni készülő harag könnyei torzultak a lány soha meg nem válaszolt kérdéseibe, de ez a férfit nem hogy nem hatotta meg, haragra gerjesztette.

Lassan felállt. Most látszott, milyen kicsi, törékeny mellette a lány alakja még így is, hogy állta az apja tekintetét. A férfi leakasztotta a szín faláról az ostort.

Majd én megmutatom neked, nem mégy te sehova, ha akarnál, se tudnál, ha megtanítottalak a tiszteletre. – és odacsapott a lány bokájához.

 

Az apró ablakban ősz hajú, de finom vonású, nem oly rég még szép arcú asszony állt. Fekete ruhájának ujjába törölte a lassan folyó könnyeit. A lánya állta a kertben a verést, nem sírt, az asszony sírt helyette is. Évek óta.

Ahányszor elő merte venni a férjének, hogy el kellene engedni már a lányukat, tizenkilenc éves, semmi tudása nincsen a lányságról, csak amit az anyja kényszerűségből, félelemből átadott. Már bánta, kérte az Isten bocsánatát, hogy hagyta idáig érni a család dolgát.
Tehetetlennek, elhagyottnak érezte magát. Nem mert se a férje szemébe nézni, félt tőle, se a lánya szemébe nézni. Tőle is félt igazán, félt a lelkiismerete.

Ötször-hatszor rándult már az arca az ostor hangjára, mikor kinyitotta az ablakot:

Jöjjön enni! Meleg a leves!

Mingyá’! – kiáltotta a válla fölött hátra a férfi, de megállt a keze, és az ostort abból a fél lendületből a fészer elé dobta. Le sem nézett a remegő lányra, a ház felé indult.
Szótlanul lépett be, még mindig lihegett, talán a dühtől, talán a verés munkájától. Leült az asztalhoz, és egy szó nélkül kanalazni kezdett. A felesége a tűzhely előtt állva figyelte, az arcán lassan gurult le egy könnycsepp.

A férfi ránézett a feleségére, szemmel áthatóan elöntötte a düh. Az asztalra tette a kanalat tartó kezét, és nagy levegőt vett...

Furcsán, értetlenül kereste az asszony tekintetét, aki most a szokásától eltérően, állta, bár némán rázta a sírás a vállait. A férfi a torkához kapott, mintha az inge nyaka szorítaná, a szája szélén fehér hab bukott ki, tétova mozdulattal felé nyúlt, hogy letörölje, de eltört a mozdulat, és a férfi arccal az asztalra esett.

A tányér a földre pergett, aztán csönd lett, sosemvolt csönd… a zsíros tócsa megállt az agyagon.
Az asszony ellépett a tűzhelytől, határozott mozdulatokkal feltörölte, a tányért a dézsában elmosta, aztán még egyszer, és még egyszer tiszta vízzel. Az asztalt is lemosta alaposan.
A férje száját, ahogy az még a széken megvolt, kiöblítette, pálinkát öntött bele, és hátrahajtva a fejét megvárta, míg az annak a torkán lecsorog. Majd még kétszer… A poharat a férje kezébe tette a nyitott üveget mellé, és lassan visszahajtotta a férfi fejét az asztalra.
A maradék levest, a mosogatóvizeket miután a lábast is alaposan elmosta, elöblítette, meg a felmosó-vizet, egy vödörbe öntötte.

Akkor állt meg a lány a konyha ajtajában. Az asszony ránézett.

Már vége. Készülj. Elmégy... 

 

 

  
  
 

Hepp Béla – aLéb – (Budapest, 1961) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.