Videó

Csomópontok – Turi Attila építőművész
és alkotótársainak kiállítása




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Mórotz Krisztina: Cigány Ferkó

 

 

 

 

Cigány Ferkó

 

Ráczné Kalányos Gyöngyi: Mesterségek teknővájók 

 

Gyere, Luca elmegyünk a teknővájó cigányhoz, nem hallgatom tovább a történeteteket, amiket ezerszer hallottam már, a múltkor, igen, drágám, azért üvöltöztem a telefonba, mert megakadtál az írásban, paprikát vágtam és te csak mondtad, mondtad, és nem bírtam már. Beszéltél volna úgy, mint egy kurva, vagy mint Pipi néni. de te kerested a körmondataidat. Hülye vagy fiam, – azzal Márk szandált húzott és egy fehér lengatyát. – Megyünk a Cigány Ferkóhoz és kész.

 

Az öreg a kukoricagóré mögül tántorgott elő. Ferkó háza pici volt, fehér, de arra ügyelt, hogy az alap stabil legyen, a falak vastagok, szóval volt pénze az öregnek, és cigángógyija. A prosztatájával volt valami gond, mert időnként nagy folt, mint valami rózsa, terült el a gatyáján. Természetes volt ez, nadrágot cserélt. Nem volt nagydarab, az a normál konfekció. Felesége, Marisom nokedlit szaggatott a forró vízbe, mire eszembe jutott, hogy nekem is jól jönne most egy nokedliszaggató, mert nincsen. Arcán verejtékcseppek nyíltak, mint hajnali pára, síkos volt az arca, vékony, szikár cigányasszony alig mellel, kendőben és egyenes háttal állt, fel sem nézett.

Jöttünk magukhoz Maris. Lucát megint elkapta a rossznyavalya.

Édes lányom mit szarsz be? Kunigunda boldog így, istenem nekem is elszállt az agyam, mikor Ferkóhoz csaptam a jobbik felem, oszt' nézd meg mi lett belőle? Húgyos cigány. A jóisten mindenki elé keresztet rakott. Na én megyek, a vénembert itt hagyom nektek – szólt vastag hangján, és a bagót beletiporta a földbe.

Együtté, Luca, ja most látom, itt vagy te is. Miért öltöztél ki mint egy kísértet – nézett végig Márkon.

Meleg van Ferkó, azért, úgy nézek ki, mint egy kísértet?

Hát, inkább, mint egy buzi – nézett végig rajta. – De ugye nem vagy elhajlott?

Ferkó, te vén kujon, kúrelok csajokat, te is tudod, még megy. – röhögött fel Márk.

Hozzál magaddal párnát a valagad alá, mi Lucával kiülünk az árok partjára. Már kezd kiégni a fű, nézd azt a marhát, mutatott a szomszédra, füvet nyír, de nem látja, hogy Isten kopár homlokát szántja fel? Sárga már a nyüves fű. Hehe, én nem vágom le. A mútkor Ajna a polgármesterasszony arénázott itt, hogy Ferkó bácsi le kéne nyírni a füvet. Isten szabad ege alól Ajnácska? Igen, igen, tudja rontja a falu képét. Anyád picsája Ferkó bácsi, gondoltam magamba, no de azért ezt mondtam neki,  Ajna asszony, mongya meg a jegyzőnek is, hogy a Cuncitól megveszem a bakkecskéit, aztán lerágják azok. Büdösek, de elviszi a szagukat a szél. Engem ne büntessenek! Csóró vagyok.

(Tele volt pénzzel Ferkó)

Érzitek ezt a szelet? Pinaszag ez, jó zaftos, a cigány Vicusé. Ilyenkor gyün elő, amikor a fostos szilva érik, a dobzó.

Öreg arcában a ráncok kisimultak.

Öreg, most inkább mesélj!

Vótam én is külök. de nem ám akárhol születtem! Akkor még vándololtak a cigányok, mindegyik helyet keresett magának, hát az Orsósok föllebb, a Szojkák meg lejjebb. Szétszéledt a cigán a füldön, mint a tarack, Kemények vótak  ükapáim, szikes füldbül is nehétz kihúznya a tarackot, szúr a! Forró vót a lég akkor, öregányám mesélte, meg szikes a füld, és cigány akácok mindenhol, tudod, mint amikor bereped a körmöd mellett a bőr, olyan volt a füld homloka. Isten cifra ege alatt akácba kapaszkodott anyám, isten nyugosztalja, két tenyerit tüskék szabdalták végig, mint a szentek, úgy vírzett. Lidi néni így mesélte. Árokpart vot a', rágyüttem én. Rettentő szabadsában nőttem, porbafingó gyerek voltam, a méla méhésztül mézet csórtunk, egyiket meg is csípte a méhe, aztán elfulladt, jaj volt ám jajgatás halottsiratás, harmadik nyapon már csak ehantulták szépen a testvírt. Nem sokat ríttunk utána, jó helyen van az, mondta Kámán Kari. Bekentük a fütyülőnket a Linkó partján, hát mér? Aszittük, hogyha tudjuk húzni aztán csak jön belűle mag. Rászáradt az. Ugráltunk bele a folyóba oszt mostuk. Hideg vót a víz, kék a szánk, és vacogtunk. Akkor voltak a böjti szelek, fújtak, mint a hétszentség. A gatyámat elhánytam valahun. édes jóanyám siránkozott, Istenátka mit csináltál? Dobta oda a gatyát, gyere ide-e, közelébb... Mi van ottan neked? Méz, mondtam. A Devla vigyen pokolra, mézet ken oda, mikor mi cukros vizet iszunk. Ilyen gyereket csináltál, nézd meg, penderített apám elibe. Piros volt a fülem, apám a bajusza alól nézett, aztán röhögött. Asszony, ne sipákolj, majd lekopik az onnan. Apám átlátott ám az embereken, úgy leste őket, mintha fák lennének, Mindből nem faragnyék teknyőt, azzal köpte is ki a bagót, ez rohadt barack, gyenge. A Gazsi mög kecskerágó az, nem jó semmire. Cser a Lajos. A létra meg kőris, és kacagott. De szép idők voltak! Aurélióék a gunyiba csinálták, felakasztotta Aurélió a kalapját a szögre, aztán az asszony úgy is maradt. Én még kölök voltam, de kilestem őket, anyámtól két pofont kaptam. Aztán ha apám gatyáját megörüköltem, anyám a báláról lehúzta a madzagot és átkötötte a gatyámat, hogy le ne csússzon rólam. Hej micsoda szabadság volt a’! – Mire én elmeséltem neki Csongit, ahogy láttam álmaimban.

Őrangyalod lett, papírember, cigányvír vót abba, ha feltörte a cipő a lábát, meg ha a Napnak mosolygott. Cigány angyalod van! – Öreg Ferkónak nem mondtam, hogy Csongi zsidó volt.

Márk hallgatta, láttam, hogy a telefont bekapcsolta, rögzítette a szavait.

Nem jártam iskolába, erdőben laktunk, és kunyhót építettünk. Ma sem tudom leírni a nevemet. A jó doktor amikor mondtam neki a hugyozást, írt fel gyógyszert, és X betűt tettem oda a kisasszonykának. Na aztán amikor a csaje pinájához tettem a kezem izzott a levegő, szégyelltem én, de jó volt az, később megbátorodtam. A kukorica mindig sóhajtott, ki itt vót, kire odébb jött rá. Mit ér aztán a tudományotok nektek Márkó? Iszeg olyan sápatag vagy mint a halál valaga. Biztos sünt szarsz.

Márk mindenre számított csak erre nem.

Mit mondasz Ferkó?

Szorul beléd a szar, aztán hegyesen jön ki. Igyál koma. Hozok ki pályinkát, – aztán felkászálódott, reumás dereka megérezte ezt. – Szénás pofám, szómás pofám, megfordul az idő, na. Jön az eső. fájnak a térgyeim meg a derekam. Öregszem, mint öreganyám. Márkó testvír, mi kell neked?

Bort adj! – szólt Márk.

Tovább beszélgettünk, én csak vizet ittam.

Márkó, még mindég mesélsz a lovakról? Igen, szép mesék azok. Jó volt hallgatni kisjézuskor ahogy meséltél. Folytatom. – Közben a napot betakarta egy felhőfoszlány. Felhőjáték, kalandoztam el gondolatban. – A parasztok minden évben disznaikat hizlalták. Teknyő kellett nekik Ettől lett a tenyerem bütykös barna. Ez a tenyér lappogatta Marisomat, ez a másik merített ébenfekete hajából, ez meg a pajtása matattak Marisom ölibe. Apám ebbe a jobbikba tette a szerszámjait, hogy kitanuljam a teknyővájást. Ezzel faragtam csepp koporsót az első kölykömnek. Szegíny Erzsikém nem ébredt fel reggel. Hát elaludt kisleány. A többit felneveltem mind! Az égre hajtottak ám, a nap felé. Julis lovakat kapott, Maris és a fiúgyerek házat. Valahogy szégyellenek, pedig van ám pénzem! A teknővájás hozza a pénzt, de ha a parasztnak nem köllött a nagykanál, azt mondtam neki, mivel akarod megkeverni a disznód vérit? Ezüskanállal? Smucig vagy te, hát csak keverd azzal, mire a paraszt megijedt, jól van Ferkó, itt a pénz, tedd el! Eltettem én. El ám!

Közben hazajött Maris.

Mit csinálsz? – kérdeztem tőle, otthagyva Ferkóékat az árok parton.

Szedtem gombát a cseresnyés-állén, tikgomba, jó az, végigjártam a falut, osztán ordítottam, hogy hoztam gombát, vették ám!

És ezt miért mosod meg?

A Vili istállójánál szedtem, de majdnem belevakultam, mert jódogába' tükörcserepeket rakott a házra, kéken villogott a kurva istálló, mert a nap rásütött, most bezzeg gyűlnek a felhők! Lemosom a gombát, oszt a kutya házának tetejin kiszárítom, szarból szedtem ki őket, ki voltak szórva, minden ganéjlé volt.

Öreg, tartsd ám a szádat, a lepcseset, azt mondják. hogy a szarbul is aranyat csinálunk! Én nem szégyenkezem, öreg!

Miért, Maris, kifecsegi?

Ez? Nem ismered. A kocsmába úgy megy, mint a muzsikus cigány, aztán nekem kell érte mennem. Egy darabig ment, de tavaly óta viszem a talicskát, rendes a Gazsi, meg a többi, belehemperegtek a talicsba. A Jóisten Napot adott, így kiöntöm a talicskábúl, kialussza a' magát ám! Vót már betonrészeg, az egész pofáját lehorzsolta az út. Szégyellettem én. Meg már nem az aki vót. Bolondériái vannak. Nem vagyok én még vén, de ez megvénült. azt nem tudja tegnap mi volt, de azt, hogy hogyan toszott, azt bezzeg tudja!

A Pipi néni erre azt szokta mondani, hogy asszonysors.

A pipi nénéd csak ne panaszkodjon! Leszállt a vonatrul az Ernő, és a pap összeadta őket. Ej de nagy parasztok azok! Még teknyőt is a szomszédtul kértek. Aztán bodakot sütöttek, de olyan kemény lett mint a páska. Isterc az volt náluk dögivel, meg bab, odafingott az orrom alá az ura. Minden cigány eteti az urát, a hasát tömi, azzal meg lehet ám fogni a kákabelüket.

Elfáradtam.

Te Maris, jósolj nekem!

Oszt mibül?

Hát cigánykártyából.

Péntek van, – morgott – és a kedd jó a jóslásra, de egye fene, az én kártyáim nem hazudnak! Jegyezd ezt meg! – azzal rakta a kártyát.

Halált látok. – szólt.

Kiét?

Férfiét, az uramét. – azzal teljes testében reszketni kezdett.

Maris, engem raksz!

De te ismered, te tudod meg először. Téé kürtölöd véle  a falut. Jajistenem, itt maradok vénségemre a szőke cigány menyemnél, a puccosnál, A devla egye meg a puccost, hozzáment az Aurélió fiához, a gyereket meg az apja hajtatja a Nap felé. Az én fiam, szép gyerekem kellett neki! Azért mert muzsikus cigány az apja fennhordja az orrát.

Maris, a kártya tévedhet.

Nem, nem téved az, az ősz elviszi, amikor hullanak az emberek. Én ides uram, hát elmész? – és potyogtak a könnyei. – Milyen szép volt, most is szeretem ám. Öreg vagyok, de összebújtunk, pedig lóg ám a mellem, de nem aztat nézzük. Azt, hogy a lelke szép ám. Nem mondom én neki. Nem ám.

Kéne, Marisom, mondani neki sokszor!

Most lesz a búcsú, bemegyünk mi mint fiatalon, és ott mondom el neki a bábosnál. Mink volt nekünk? Fák, égre hajtott fák. Darabka föld és disznó, meg tikok majorság. Tudom én azt, hogy a Cigány Vicus pináját leste, az egyik gyereke tőle van. Rendes cigányok vagyunk mink. Mindég bemegyek a temetőbe, aztán a Bolond Jegecske sírját is megkapálom, testvér az is. Erzsikémén meg rózsa van.  Egyedül maradok, osztat megmondta a kártya, a Jóisten ősszel viszi...

Esni kezdett bementünk a házba.

Ez is, jaj, az újság is! Járatja, hozza a postás mindég, ő meg leül a dikóra, aztán lamentál a képekről. Nem tud az olvasni, de ráhagyom én. Izzad, mindig izzad, nem tetszik ez nekem!



Aztán eljött az a nap is amikor halódott a Ferkó. Idő cserzette feketére az arcát. Mesebeli már, mert elszökött az Óperenciákra. Szeles időben temették. Fák keseregték a fájó hallgatót. Szomorú dalok voltak a fogára valók. Beszéd volt ez, nem lombsusogás. Nem értettem a csuhás szavát, de felrebbenni láttam a madarakat, nyugatnak lendültek egyszerre, mikor kirázta alóluk a fák ágait a szél. Tölgyek voltak kőrissel. Isten  könyvében velős a bejegyzés " Nem tudom, melyik árokparton születtem."

 

  
  
 

Mórotz Krisztina

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.