VideóMénes Attila videója Keresés a honlapon: |
Bányai Dunda András: Dialóg
Dialóg
– Ez most mi? – Valami beszélgetés. – Úgy érted, hogy párbeszéd? – Mondhatni. Nem látod, hogy gondolatjel van minden mondatunk előtt? – Tényleg? Hol? Ja, ezek a kis vonalkák itten? – Ja. – De miért csináljuk ezt? És kik vagyunk mi? – Szerintem a szerző belső monológjának dialógusban való kivetítései. De nem biztos… – Nem hangzik valami jól. Akkor mi nem is létezünk igazán? – Ez most egy rohadt ontológiai paradoxon, úgyhogy ebbe nem akarok belemenni. Talán épp most jövünk létre. Vagy már létre is jöttünk… – De azelőtt nem léteztünk? – Nem tudom. Lehet, hogy bizonyos értelemben, de. Tudod, a szerző fejében, meg ilyesmi. – Ez azé durva! – Nekem mondod? – De akkor most mit csináljunk? – Hát, gondolom valamit mondanunk kellene. Elvileg valamit ki kéne fejeznünk párbeszédes formában. – Hát, nem lennék a saját helyembe, vaze! Mármint, ha léteznék… – Mondom, már létezel. Lehet, hogy ez már önmagában valami felelősséggel jár, vagy ilyesmi. – Ezzel jól rápacsáltunk. Mármint a létezéssel… – Ezt a „mármintozást” hagyd abba! Nem veszi ki jól magát az ismételgetés írásban vagy nyomtatásban. – De én így beszélek. Ez élőbeszéd… – Csak úgy teszünk, mintha az lenne. Az élőbeszéd utánzatai vagyunk. – Tudod, kit nevezzél utánzatnak! Ha én utánzat vagyok, akkor te sokkal jobban. – De én miért jobban? – Olyan nincs, hogy mindig te mondod a tutit, én meg csak alád játszom másodhegedűsként a hülye kérdéseimmel! Azt hiszed, hogy nem jön át az olvasónak, hogy nem vagy valódi? Meg ott vannak a nagyzolós kifejezéseid… – Én tehetek róla? Így lettem megírva. És különben is, én csak az embert akartam úgy felmutatni, mint aki magára eszmélő tudatként és a világba vetett lényként való önnön felismerésével autentikus létezésének kérdésére reflektál… Hé! Ne dobálj már, szerencsétlen! Azt hiszed, nekem könnyebb? Úgy csinálsz, mintha én találnám ki, amit mondok. – Hát azért te jobban jártál, amikor a szerepeket osztották. – Nehogy azt hidd! Szerinted ki a szimpatikusabb az olvasónak? – És mi hasznom belőle? Meghívnak vacsorára? – Mondjuk ez jogos. Semmi hasznunk az egészből. Nekünk semmi hasznunk a létezésünkből, de hátha másnak van. Sőt! Lehet, hogy az a létezésünk célja, hogy haszna legyen másoknak, s így mások haszna a mi hasznunk, ha betöltjük rendeltetésünket. Jajj, ne! Már megint kezdem. Légyszi, állíts le! – Most persze jó lenne, ha mondanék valamit, hogy neked ne kelljen! Mi? Na jó! És akkor meddig fogunk itt bohóckodni? Amíg át nem adtuk a mondanivalót? Lehet, hogy már átadtuk. Legalábbis remélem. – Az jó lenne. Már kezdem unni magam. Téged meg pláne! – Akkor már csak egy frappáns befejezés kell. – Ezt most hadd csináljam én! – Na jó, akkor most mondd te. – Oké! Öhm. „És így a jóslat beteljesült.” – Mi van? Milyen jóslat, szerencsétlen? – Ja, semmilyen. Csak ez általában ütős befejezés szokott lenni… – Megvesztél? – Mér? – Egy ilyen befejezést fel kell építeni. És egyáltalán, miket olvasol te? – Akkor csináld te, ha jobban tudod. Momentán fogalmam sincs… – Nagyon durva lenne, ha nem tudnánk magunkat befejezni. – Megvan! – Na! – Rájöttem: Nagy kibékülés. – Hát, nem tudom, vaze! Kételyeim vannak. Ezt biztos nem építettük fel… – Az biztos, de nem sok választásunk maradt. Ezen az oldalon akarsz hesszelni örökre? – Isten őrözzön… – Akkor meg tégy úgy, mintha békülnél, vaze! – Nem tudom, hogy kell. Még sosem csináltam. – Mondjuk, mondjunk köszönetet egymásnak a közreműködésért és az értékes hozzájárulásért! – Ez nagyon gáz… – Basszus! Még az írónak is smúzolni kell, hogy abbahagyja a körmölést! „Mindenekelőtt hadd mondjak köszönetet Alkotónknak, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre.” – Egyre rosszabb… – „De külön köszönet illeti kiváló kollégámat, aki mindig jól hozta a szerepét, még úgy is, hogy meglehetősen hálátlan stílust és fiktív személyiséget osztottak rá.” – Ezt most komolyan mondod? – Hát, végül is, igen. – Szerintem te is jól hoztad az antipatikust. – Köszi. Nélküled nem ment volna…
Megjelent: 2020-02-05 18:00:00
|
