Videó

Budapest-töredékek: Jónás Tamás Somlyó Zoltán Megbeszélések az istennel c. verséről




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bányai Dunda András: Dialóg

 

 

 

 

Dialóg



 

– Ez most mi?

– Valami beszélgetés.

– Úgy érted, hogy párbeszéd?

– Mondhatni. Nem látod, hogy gondolatjel van minden mondatunk előtt?

– Tényleg? Hol? Ja, ezek a kis vonalkák itten?

– Ja.

– De miért csináljuk ezt? És kik vagyunk mi?

– Szerintem a szerző belső monológjának dialógusban való kivetítései. De nem biztos…

– Nem hangzik valami jól. Akkor mi nem is létezünk igazán?

– Ez most egy rohadt ontológiai paradoxon, úgyhogy ebbe nem akarok belemenni. Talán épp most jövünk létre. Vagy már létre is jöttünk…

– De azelőtt nem léteztünk?

– Nem tudom. Lehet, hogy bizonyos értelemben, de. Tudod, a szerző fejében, meg ilyesmi.

– Ez azé durva!

– Nekem mondod?

– De akkor most mit csináljunk?

– Hát, gondolom valamit mondanunk kellene. Elvileg valamit ki kéne fejeznünk párbeszédes formában.

– Hát, nem lennék a saját helyembe, vaze! Mármint, ha léteznék…

– Mondom, már létezel. Lehet, hogy ez már önmagában valami felelősséggel jár, vagy ilyesmi.

– Ezzel jól rápacsáltunk. Mármint a létezéssel…

– Ezt a „mármintozást” hagyd abba! Nem veszi ki jól magát az ismételgetés írásban vagy nyomtatásban.

– De én így beszélek. Ez élőbeszéd…

– Csak úgy teszünk, mintha az lenne. Az élőbeszéd utánzatai vagyunk.

– Tudod, kit nevezzél utánzatnak! Ha én utánzat vagyok, akkor te sokkal jobban.

– De én miért jobban?

– Olyan nincs, hogy mindig te mondod a tutit, én meg csak alád játszom másodhegedűsként a hülye kérdéseimmel! Azt hiszed, hogy nem jön át az olvasónak, hogy nem vagy valódi? Meg ott vannak a nagyzolós kifejezéseid…

– Én tehetek róla? Így lettem megírva. És különben is, én csak az embert akartam úgy felmutatni, mint aki magára eszmélő tudatként és a világba vetett lényként való önnön felismerésével autentikus létezésének kérdésére reflektál… Hé! Ne dobálj már, szerencsétlen! Azt hiszed, nekem könnyebb? Úgy csinálsz, mintha én találnám ki, amit mondok.

– Hát azért te jobban jártál, amikor a szerepeket osztották.

– Nehogy azt hidd! Szerinted ki a szimpatikusabb az olvasónak?

– És mi hasznom belőle? Meghívnak vacsorára?

– Mondjuk ez jogos. Semmi hasznunk az egészből. Nekünk semmi hasznunk a létezésünkből, de hátha másnak van. Sőt! Lehet, hogy az a létezésünk célja, hogy haszna legyen másoknak, s így mások haszna a mi hasznunk, ha betöltjük rendeltetésünket. Jajj, ne! Már megint kezdem. Légyszi, állíts le!

– Most persze jó lenne, ha mondanék valamit, hogy neked ne kelljen! Mi? Na jó! És akkor meddig fogunk itt bohóckodni? Amíg át nem adtuk a mondanivalót?

Lehet, hogy már átadtuk. Legalábbis remélem.

– Az jó lenne. Már kezdem unni magam. Téged meg pláne!

– Akkor már csak egy frappáns befejezés kell.

– Ezt most hadd csináljam én!

– Na jó, akkor most mondd te.

– Oké! Öhm. „És így a jóslat beteljesült.”

– Mi van? Milyen jóslat, szerencsétlen?

– Ja, semmilyen. Csak ez általában ütős befejezés szokott lenni…

– Megvesztél?

– Mér?

– Egy ilyen befejezést fel kell építeni. És egyáltalán, miket olvasol te?

– Akkor csináld te, ha jobban tudod.

Momentán fogalmam sincs…

– Nagyon durva lenne, ha nem tudnánk magunkat befejezni.

– Megvan!

– Na!

– Rájöttem: Nagy kibékülés.

– Hát, nem tudom, vaze! Kételyeim vannak. Ezt biztos nem építettük fel…

– Az biztos, de nem sok választásunk maradt. Ezen az oldalon akarsz hesszelni örökre?

– Isten őrözzön…

– Akkor meg tégy úgy, mintha békülnél, vaze!

– Nem tudom, hogy kell. Még sosem csináltam.

– Mondjuk, mondjunk köszönetet egymásnak a közreműködésért és az értékes hozzájárulásért!

– Ez nagyon gáz…

– Basszus! Még az írónak is smúzolni kell, hogy abbahagyja a körmölést! „Mindenekelőtt hadd mondjak köszönetet Alkotónknak, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre.”

– Egyre rosszabb…

– „De külön köszönet illeti kiváló kollégámat, aki mindig jól hozta a szerepét, még úgy is, hogy meglehetősen hálátlan stílust és fiktív személyiséget osztottak rá.”

– Ezt most komolyan mondod?

– Hát, végül is, igen.

– Szerintem te is jól hoztad az antipatikust.

– Köszi. Nélküled nem ment volna…

 

 

  
  
 

Bányai Dunda András

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.