Videó

Magyar Írószövetség elnökválasztása


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Gänszler Beáta: Katie (Illusztráció: Wusching Ibolya)

 

 

 

 

 

KATIE

 

 

KATIE



Valahogy éreztem, hogy nem jössz el az első randevúnkra.

Bezzeg anyád itt volt.

Nem lehetett nem észrevenni, amikor belépett az út menti étterem ajtaján: megjelent egy magas, egyenes tartású (majdnem délceget mondtam), egy csöppet már elnehezült, a középkort láthatóan pár éve elhagyott, ám kifejezetten ápolt, csinos hölgy és minden szem rászegeződött. Kalap, ruha, cipő, kézitáska színben és stílusban mind harmonizáltak egymással. A kesztyűt hiányoltam, de az már talán tényleg túlzás lett volna. Rúzsból picit több volt a kelleténél, ami miatt nem a szemét néztem, hanem a száját, ami kellemesen telt lenne, ha valami mélyen gyökerező keménység nem vonná pengevékonyságúra. A fogai rendben vannak. A haja tupírtól volt magas, amin nevettem volna és még most is nevetnék, ha nem jönne újra divatba, de úgy tűnik, jön. Látszott rajta, hogy valaha igazi déli (lousinianai vagy mississippii) szépség lehetett. De még így is nagyon megnyerő a határozottsága; látni, hogy tudja, mit akar az élettől.

Nagyon hasonlítasz rá. Kivéve a tupírt.

Egyenesen felém tartott. Fogalmam sem volt, hogyan ismerhetett rám, hisz még sohasem látott – gondoltam én. Megállt az asztalom mellett, illendően köszönt, majd kinyitotta a retiküljét, elővett egy fényképet, az arcom elé tartotta és megkérdezte:

Erre a fiúra vár?

Bólintottam.

Nem fog jönni – jelentette ki.

Honnan tudja?

Onnan tudom, hogy az anyja vagyok.

Hátha téved – próbálkoztam a másik eshetőséggel.

Nem tévedek. Épp útban van az apai nagyanyjához, délre.

Szólt volna, ha így lenne – kötöttem az ebet a karóhoz.

Nem volt rá ideje. Fél órája kaptuk a telefont, hogy élet-halál között van, azonnal induljon a férjem hozzá. De persze nem engedhettem el egyedül a hosszú útra. A fiam meg nem találta a telefonját. Ezt itt! – emelte gúnyosan a magasba a mobilt.

Sajnálom szegény mamát – nyögtem ki. – Mi a betegsége?

Ó, kutya baja.

Ezt hogy érti? – értetlenkedtem.

Úgy értem, hogy csak maga mellől akartuk eltávolítani Jamest.

Olivert – javítottam ki anyádat. Sosem hallottam még nőtől olyan öblös kacajt, mint amilyet ő produkált erre.

Leülhetek? – kérdezte a velem szemben lévő szabad székre mutatva, miután csillapodott a nevetése. A szája újra csak egy vékony vonal volt. – Persze hogy le – adta meg magának az engedélyt, kis csodálkozással a hangjában, hogy miként is képzelte ezt megkérdezni tőlem.

Odatolta elém a fotódat. Elmosolyodtam. Igaz, kicsit furcsálltam, hogy épp a tangás képedet hurcibálja magával, de láttodra nem tudtam nem mosolyogni. Ahogy fekszel azon a széles ágyon, egyik izmos karod a fejed alatt, a másik lazán a kigyúrt mellkasodon, a kockás hasad felett, s még a combjaidat is megfeszíted… Nem kerülte el a figyelmemet a szoba berendezése: nagyon ízléses, tiszta, gondozott. És nem kerülte el a figyelmemet az ágy melletti éjjeliszekrényen a nyitott könyv, a lapjain egy szemüveg. Nagyon tetszik, hogy a tested mellett az elmédet is pallérozod. Ez fogott meg legelőször, amikor e-mailben elküldted magadról a képet, meg a vicces kis levélke, amit csatoltál mellé. No, de nem sokáig ábrándozgathattam, anyád visszarángatott a valóságba. A mutatóujjával kopogtatni kezdte a fotót.

Szóval ebbe a fiúba szerelmes?! – nem is kérdezte, inkább állította. Nem tudom, hogy egy huszonnyolc éves férfit miért fiúz állandóan. Remélem, ezt kikéred magadnak!

Inkább azt mondja meg, miért akarja eltávolítani mellőlem?

Mert látom rajta, hogy nagyon megkedvelte magát. Más kalandjai is voltak már a kis szerencsétlennek, de azok hála istennek, hamar véget értek. De maga… maga már hónapok óta tart. Még sosem láttam ilyen jókedvűnek, ilyen optimistának. Az apjával nagyon elhűltünk, amikor rájöttünk, hogy tervei vannak az életével, magával. Voltak kapcsolatai, de mindig sikerült rámutatni, hogy azokkal a nőkkel nincs jövője; szerencsére mindig észre tért és szakított velük.

Na de hölgyem, hát csak nézzen a képre! Bárkinek szívesen lenne jövője vele! Különben is, hogy mondhat olyat a fiáról, hogy kis szerencsétlen? – mondtam nem kis nehezteléssel a hangomban, miközben futólag végigsimítottam a fotódat.

Ó, hát ő nincs – kacagott fel megint.

Mi az, hogy nincs? – hökkentem meg.

Úgy, ahogy mondom. Ez nem az én fiam!

Hát kié?

Fogalmam sincs. Ezt úgy szedte le a netről. Ezzel szédítette a nőket és szédíti most magát.

Még a vér is meghűlt az ereimben. Kezdtem rosszul érezni magam. Nagyon rosszul.

A bibi ott van, hogy magának meg akarta mondani az igazat, hogy kiféle és miféle valójában. Azt hisszük, maga tényleg rabul ejtette a szívét. Ezért akart személyesen is találkozni magácskával.

Kis kutatás után újabb fényképet húzott elő a táskájából. Letette elém. Rányomta a mutatóujját úgy, hogy belefehéredett az első ujjperce.

Ez ő. A kisfiam.

Letekintettem a fotódra.

És James. Nem Oliver. James.

Egy hófehér bőrű, számítógép előtt kucorgó, kissé görbe hátú, szemüveges, mosolytalan alak bámult féloldalasan a kamerába. És rám. Ó, istenem! Egyáltalán nem hasonlítasz anyádra.

Nagyon mérges lettem rád. De aztán eszembe jutott, hogy hátha pont a fordítottja az igazság: az a vézna fiúcska van a netről és az a dagadó izmú férfi vagy te. De éreztem, hogy anyádnak van igaza.

Na, hogy tetszik? Ugye így már nem olyan vonzó? Ezt a fiút már nem akarja elvenni tőlem, igaz? – nézett rám diadalmasan, hátradőlve a székén. Odaintette a pincért és rendelt egy kávét meg egy citromos süteményt. A citrom nagyon jellemző rá.

Én a másik férfit sem akartam elvenni magától – szóltam csendesen.

Hát ezt nem is fogja!

Beleborzongtam abba, hogy mint egy tárgyról, úgy beszélt rólad. Kattogott az agyam, hogy vajon miért csináltad ezt velem. És, ha már csináltad és anyád szerint úgy megkedveltél, miért nem voltál velem már régen őszinte, miért vártál a mai napig, közel fél évig?

Ez a mimóza lélek ilyennek született. Koraszülött volt, rengeteg testi és lelki problémával. Ha tudná, mennyi műtétje volt! – mondta, miután lenyelt egy falatot és megtörölte a száját anyád, mert teli szájjal nem illik beszélni. – Nézze csak! Ő a mi fiúnk, az én fiam! Éjjel-nappal vele voltam, odahaza és a kórházban is. Bízhatott bennem. Együtt tanultam vele. Az egyetem alatt is. Akár én is elhelyezkedhetnék programozóként. Na, mit szól hozzá? – kérdezte, s újra kézbe vette a villáját.

Nem tudtam mit szólni. Próbáltam nem a képet nézni. Behunytam a szemem és elképzeltelek, miként állod hősiesen a megpróbáltatásokat. Köztük is a legszörnyűbbet: anyukád minden pillanatos jelenlétét, nyomasztó majomszeretetét. Hirtelen úgy megsajnáltalak. Hisz te egy kis hernyó vagy, akiből lehet még csodálatos pillangó, ha hagyják, hogy a fejlődés következő szakaszaiba lépj! Felidéztem a beszélgetéseinket, a remek humorodat, műveltségedet és a bársonyos hangodat. Nem akartam kinyitni a szemem.

Hű, de megrettent a képtől! – nézett rám elégedetten anyád. – Csak nézze, nézze!

Finom kis kortyokban itta a kávéját, miután megette a süteményt. Helyetted őt néztem. Nem jött zavarba. Láthatóan élvezte a kávét; tényleg finoman készítik itt. Miután evett-ivott, eltolta magától a tányérokat és belekezdett. Minden bűnömet a fejemre akarta olvasni.

Képzelje! James elkezdett edzésekre járni! Persze nem sokáig tudta titkolni előlünk. Nem értettük, mi lehet az oka. Azt nem hittük el, hogy egészségesebb akar lenni. Mondtuk az apjával, hogy mi továbbra is vigyázunk rá. Mindent megadunk neki, amire csak szüksége van. Visszük orvosokhoz, megyünk vele gyógyfürdőkbe, mindenhova, ahova csak jónak látjuk. Hetekig figyeltük, szinte elemeztük minden mondatát, hátha rájövünk különös és félelmetes viselkedése okára. Rá kellett jönnünk, mert bármi előfordulhat egy ilyen edzés közben: a súlyzó megsértheti a fejletlen izmait, esetleg ráeshet, ha fekvő helyzetben nyomja ki. Vagy futás közben elszakadhat az Achilles-ina. Súlyosbodhat az asztmája. Megsérül, és mi nem vagyunk mellette! Lassan összefüggést fedeztünk fel a jó kedélye, mondhatni boldogsága és az edzésre járás között. Már csak azt kellett kiderítenünk, hogy mi az oka a tartós boldogságának. És akkor megfogjuk! Nem volt más választásunk, fel kellett törnünk a levelezését. Így akadtunk magára. Tudtuk, hogy azonnal lebukunk, és így is történt. Amint hazaért és leült a gép elé, fél óra múlva már ordítva jött elő a szobájából. Még sosem ordított. Velünk aztán pláne nem!

A szemem láttára kezdett összetöpörödni anyád, ez a délceg asszony. Ahogy töpörödött ő, úgy nőtt a bizakodás bennem, hogy hátha mégis életrevaló vagy. Megint lehunytam a szemem. Csendes boldogság kezdett elönteni: ennyire szeretsz, hogy a kedvemért teljesen más életmódra térsz át, mint amilyet eddig éltél és még a szüleiddel is felveszed a harcot. Anyád azt hiszi, ezzel elidegenít tőled. De épp ellenkezőleg! Ha tudná! Nem vette észre mélázásomat, hanem folytatta a sirámait:

Az ember azt hinné, a gyereke megérti, hogy a szülei aggódnak érte. Hogy nekik csakis az ő jólétük és a boldogságuk a fontos. De nem! – szinte felhorkant. – Neki nem volt jó a szülői szeretet. El akart költözni tőlünk – anyád már fújtatott idegességében; a szemével ölni tudott volna, de szerencsére nem tudott.

És? Elköltözött? – a szívem hevesen dobogott a reménytől.

El! – kiáltotta, mintha ennél iszonyatosabb dolgot még az életben nem élt volna át. – Hiába lobogtattuk előtte az orvosi papírokat, hogy asztmás, hogy van egy enyhe gerincferdülése. Nem érdekelte. Azt mondta, hogy tudja kezelni a problémáit és az életét. Hallott már ilyet? Ennek is maga az oka. Magát tesszük felelőssé, ha ezzel az ártatlan, szerencsétlen, szegény, beteg gyerekkel történni fog valami! Érti!?

Ó, hát hogyne érteném – mosolyogtam rá.

Miért mosolyog? Kinevet? Ha már nem kell magának ez az igazi Oliver, ez a James, akkor legalább ne gúnyolódjon rajta meg rajtunk! – ugrott fel mérgesen. – Ki mondta, hogy nem kell nekem? – kérdeztem szememet ártatlanul lesütve. – Miiii? Hogy mégis kell, hogy mégis kell magának? Ő? – zuttyant vissza a székére.

Igen, kell nekem – néztem elszántan a szemébe.

Azt is el kell mondanom, hogy nem akarja megműttetni a szemét és a halántékán lévő anyajegyet… – és csak sorolta, sorolta, hogy mit nem akarsz, amit ők, de főképp ő pedig igen, hátha az a sok testi nyomorúság mégis elveszi a kedvem tőled. Én viszont csak néztem a száját, a lekopott rúzsú, pengevékony száját és egyre szerelmesebb lettem beléd. Hol volt már Oliver az izmaival, a bronzbarna testével? Csak Téged láttalak, drága, ó drága, tökéletlenül is tökéletes James!

És ezek ellenére is akarja őt? – ocsúdtam fel a kérdésére.

Akarom!

De hát miért?

Olyat mondtam neki, amitől elakadt a szava.

Mert szeretem.

Rám meredt, némán felállt, helyére tolta a székét és kivonult. A hátáról leolvastam, hogy hiába húzza ki magát, megsejtette, hogy ezt a csatát elvesztette.

Úgyhogy, ha hazaérsz, és elolvastad az e-mailemet, keress nyugodtan!

A fitymaszűkületeddel azért tényleg kezdeni kéne valamit.



  
  
 

Gänszler Beáta (Bonyhád, 1964)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.