Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Szilágyi József: Az utolsó nomád - mégis

 

 

 Az utolsó nomád - mégis

 

Técsi előkészítette a centit, amelyet mostantól vágni fog.

Mintegy harminc egység hosszú volt, amelyből minden centi egy még hátralévő napnak felelt meg, mint a bakáknál a seregben. Többet nem adhatott a Földnek. Mire az utolsót is levágja, már nem lesznek halak. A tengerek, az óceánok végleg poshadt kátyúvá válnak. Fák már régen nincsenek, legfeljebb zuzmók. Az utolsó kóbor nyúl és az egyszem megkergült sakál néhány hónapja pusztult el a miriádnyi többi állat után, akik már soha nem fogják benépesíteni a földet. Csak mi, városlakók maradtunk.

Ma jött el az a nap, amikor a tengerek biológiai egyensúlya végleg megbomlott. Ezt már semmilyen intézkedéssel, semmilyen adalékanyaggal nem lehet helyrehozni. Megindult az algák lebomlása is, amit csak fokoz az oszlásban lévő sokmilliárdnyi haltetem. Innen már világosan látni a folyamat végét, amikor az óceán nem lesz más, mint posványos, üledékkel telt sós víz. Élettelen, koszos sóoldat. Mégis…

A városokban hemzsegnek az emberek, szűkölnek, vernyognak a háziállatok visszavadult leszármazottai: kutyák, macskák, és a többi urbanizálódott vad: galambok, varjak, milliárdnyi légy, szúnyog, csótány, patkány. Más túlélő alig maradt. A méhek, a verebek már évek óta megszűntek létezni. A vírusok, a baktériumok és a gombák is vitustáncot járnak, a WHOFF évtizedes programja után írmagjuk is alig maradt. A mikróbák kihalása végleg a feje tetejére állította a biológiai egyensúlyt, ám a túlzsúfolt városokban mégis tovább nőtt a túlélő egyedek száma. Túlélők, ugyan! Haldoklók.

Most már csak az a kérdés, hogy ki, kit fal fel a hátralévő néhány… napban. Percben.

Técsi lapult az Ó utca sarkán. Tudta, ha kilép a széles Bajcsy-Zsilinszky útra, aztán tovább a Bazilika felé nyíló még tágasabb térbe, bármelyik háztömb mögül rátörhet egy kiéhezett kutyafalka. Gondosan összezárta magán harapás- és csípésálló védőöltözékét, a „szkafandert”, és kiosont a koszos utcára. Így is elég kockázatos fedezékből előbújni, de szkafander nélkül reménytelen.

Amikor tíz évvel ezelőtt, kétezerhuszonnyolcban kiesett az államilag garantáltak közül, az emberiség még lazán fittyet hányt a már akkor kőkemény tényekre, pedig a rejtett aggodalom már mindenkit mart belül. A jövő már tapintható volt. Ma már semmi nincs titokban, sem az eddigi pusztulás, sem a küszöbön álló katasztrófa, sem a mindenkit emésztő zsigeri rettegés. Ma már az újszülöttek is így jönnek a világra, a gyomrukban iszonyattal.

Csak ezt az ajándékot tudná még átadni Zebinek, kétéves unokájának! Szintetikus aszpartám torta, nagyon finom… A cukorrépa, a cukornád, ugyanúgy, mint a gyümölcsök, ma már csak a történelem. A méz a méhekkel kiveszett, bár a közszolgálati csatornák reklámja szerint a szintetikus méz csodás. Akár a plasztik alma. Vajon eljut ma Zebihez a Várba, az Országház utcába? A rejtőzködő haladás még akár további két-három napot is felemészthet. Egyáltalán érdemes? Mire a srác elérné azt a kort, hogy fel tudja fogni, ami körülötte zajlik, már nem csak ő nem lesz, hanem senki. Mégis… A többi gyermekéről és unokájáról nem tud semmit, felszívódtak a nagyváros dzsungelében. Két hete indult el Rákoskerti kalyibájából a Budai Vár felé, csoda, hogy még egyáltalán életben van.

„Tudod, egyszer mindig eljön az erő, hogy hasson. De akkor neked már véged. Akkor már semmi nem hat, részedről, csak az erőhiány” – darálta egy hang a fejében. Be kell kapcsolni az oxigénmaszkot, a levegő nagy részét megint elszippantotta egy aszteroida huzata.

Na, tessék, épségben eljutott az Erzsébet térig, de a műanyag ligetben hemzsegnek a hiénapincsik. A túlélő kutyafaj. A hiénához semmi közük, csak kinézetük okán ragadt rájuk a név. Hihetetlen, ahogy az egykori ölebek néhány generáció alatt egyenkinézetűvé módosultak: sötét csíkokkal szabdalt, hiénaszerű, vörhenyes bunda, húsz-harminc kilós, izmos, fürge test, elképesztően érzékeny szimat, kifinomult hallás, borotvaéles fogak. És hihetetlen csapatmunka. Nem érdemes cicózni velük, némelyik a nyolcrétegű védőruhát is átharapja. Márpedig ha a hiénapincsik itt portyáznak, akkor a háztetőkön, a homlokzatokon, a műanyag lombkorona sűrűjében koncra váró törpemacskák, a népnyelv szerint „murénák” várnak a sorukra. A félcipő méretű macskahibrid a másik megmaradt ragadozó faj, falkában ők is életveszélyesek. A hiénapincsin és a murénán kívül csak néhány ezer házi kedvenc létezik még a városban, igazi luxusként. Mert nem elég, ha a gazdi milliós összegű létadót fizet értük havonta, a Fejadag Törvény óta minden háziállattartónak a saját víz- és levegőadagjából kellene áldoznia. Ez az igazán húsbavágó, hiszen a fejadagot, a személyenként lehívható napi porciót közel a létminimumra redukálták. Holnap talán ennyi sem lesz. A kiváltságosoknak persze ez sem megpróbáltatás, feketén hozzá lehet jutni extra vízhez, oxigénhez, bármihez. A csempészáru köztudottan a kivételezett kormánytagok ellátmányából származik. Elvégre nekik ott van a hermetikusan lezárt uralmi negyed, amelyet az egykori második kerület és Óbuda határán hoztak létre egy kétszer négy kilométeres búra alatt. Ott állítólag igazi növények is vannak, parkok fákkal, gyeppel, virágoskertekkel, és hagyományos összetételű levegő, de erről nem sok szivárog ki a naponta frissített Titkosítási Törvény miatt. A lakosság többségét kitevő köznépnek azonban megoldhatatlan áldozatot jelentene ölebet vagy egyéb jószágot tartani. A szélnek eresztett dögök önállósultak, és most éppen itt garázdálkodnak.

Técsi behúzódott egy biztonsági fülkébe a Bajcsy sarkán, a többi kilenc már foglalt volt. Itt kivárhatja, míg a hiénapincsik felzabálják, ami a téren ehető, aztán tovább robognak. Szerencsére a belváros elég jól el van látva biztonságos kabinsorokkal. Minden fülke tartalmaz egy napi fejadag erejéig működő oxigéncsatlakozót, vízcsapot és élelmiszertabletta automatát. ID-kártyára bármely betérő kaphat egynapi ellátmányt. Nem túl sok, és a legalja minőség, de a túléléshez megfelel. Ez szinte luxus az ázsiai és Dél-Amerikai nagyvárosokhoz képest, ahol mesterségesen korlátozzák a lakosok mozgását is: kártyával is csak a számukra kijelölt zónában juthatnak fejadaghoz. Állítólag Kőbányán a kínai negyedben egy négyzetméter per fő (1 m2/fő!) a népsűrűség – a saját önkormányzatuk rendelte így, évtizedekkel ezelőtt kivívták önrendelkezésüket. Egy-egy lakótömbben, ami az ezredfordulón tágas lakásokra volt felosztva, ma egy egész kisváros népessége zsúfolódik össze. A kalandvágyóbbak is csak kurta beszerző portyákat tehetnek hálómatrac méretű személyes terükből a számukra személyesen szűkre szabott övezetben.

Soha nem lehetsz biztos benne, hogy tizenöt, huszonöt vagy harmincöt milliárd a föld lakossága. A valahol mindig tomboló járványok és a folytonosan korrigált Titkosítási Törvény miatt a nyilvánosságra hozott adatok állandóan le-fel ugrálnak. Tök mindegy, mert a megmaradt készletek már a létezők töredékének sem elegendők. Mégis…

Técsi a biztonsági üveg mögül figyelte a téren cirkáló vérebeket. Vajon egy embert tépnek szét amott, vagy csak egy hulladékbálát? Az ördög sem tudná megmondani. Mi történehetett Trixi nénivel…? Szinte csak véletlenül értesült nagynénje haláláról, mert a Pániktörvény után megszűnt közöttük a kommunikáció. A feleségét és a gyerekeit felhívhatná – ha léteznének, és ha tudna egyáltalán létezésükről – meg a hivatalos számokat, de ott mindenhol az ügyfélszolgálat gépi hangja válaszol, szigorúan üzleti és promóciós információra korlátozódva. A központi híradók szintén csak reklámot jelentenek, meg „közéleti” protokoll limlomot. A többi csatorna ezeket mixeli az engedélyezett kétezertizennyolc előtti filmekkel. Técsi még emlékezett természetfilmekre, riportműsorokra, beszélgetőshowkra, de az ilyesmit már régen kikódolták. Eltüntetésükről a Titkosítási Törvény és a Pániktörvény is rendelkezett. A sportközvetítések egyszerűen kihaltak, ahogy a víz-, levegő- és élelmiszerkorlátozások következtében a sport, mint olyan, magától megszűnt. A sportlétesítmények, fitnesz, wellness szalonok, konditermek, uszodák helyét gyakorlatilag szintetikus élelmiszert gyártó üzemek, víztisztítók és levegőgenerátorok vették át. Hasonló sorsra jutottak a könyvtárak és a kulturális terek. Csak a stadionok, arénák maradtak meg cirkuszi célokra. Na, meg a laktanyák és a rendőrőrsök. A kritikussá, pontosabban végzetessé vált helyzet az egész világon magával hozta a fegyveres erők elburjánzását. Híresztelések szerint ma valamilyen módon minden második ember az erőszakszervezetekhez tartozik, és eszük ágában sincs kilépni. Sőt, aki teheti, bezupál, hiszen az uralkodó osztály, a politikusok után ők a második számú kivételezett réteg, valamivel magasabb élelmiszer-, víz- és levegőfejadagokkal, mint a harmadik kaszt, az egyszerű dolgozók rendje. Bármilyen szakmád van – rendszergazda, fogtechnikus, viselkedéskalkulátor, hálózatelemző vagy akár orvosprofesszor – választhatsz, maradsz az alsó kasztban, vagy feljebb törsz a ksatriák közé. Técsi persze született önsorsrontó volt, vagy csak átlátott a nép, a haza, Európa, a világ, az emberiség érdekére hivatkozó álságos szlogeneken. Soha nem állt volna pribéknek.

Igen, két hete, Trixi haláláról értesülve döntött úgy, hogy fittyet hány a statáriumra és a vadállatokra, meg a közelgő végítéletre is, és nekivág, hogy még lássa unokáját. Útközben csak kerít valahol egy használt szkafandert…

Hirtelen megérezte az ürességet. A portyázó falka másfelé vonult. Nekiiramodott. Koszos, vonagló rongykupacként „vágtatott” a József Attila utcán a Duna felé. Ez a kétszázméteres vánszorgás szinte kimerítette a két heti vándorlástól lesoványodott, csípésekkel, harapásokkal tarkított, szögesdrótoktól szabadalt testét, a Szabadság tér műanyag parkján átérve már csak lassítottfelvétel szerűen ügetett. Leépült izomzata helyén drótsodronyszerű csomók képződtek, lépni sem igen volt kedve. Felesleges is lett volna igyekeznie. A Lánchíd kifolyásoldali oroszlánjánál földbe gyökerezett a lába. Azt tudta, hogy a Duna átugorható patakká zsugorodva kanyarog a meder közepén. Azt is tudta, hogy mindkét rakpart még a folyót közrefogó szögesdrót előtt alá van aknázva, nehogy bármi a vízhez férkőzhessen. (Elpocsékolt beruházás volt ez a kormány részéről, szemmel láthatóan még a galambok és a legyek is elkerülték a medrében lomhán csordogáló sárgásbarna trutymót.)

Técsit nem ez szögezte a földhöz, hanem… A hidat frissen épült betonfal osztotta ketté, félig kitakarva a Budai Vár felé a kilátást. Még ez sem lett volna ok a ledermedésre.

A nagy semmi volt, amit Técsi a betonfal takarásából ki tudott venni. Nem volt Várhegy. A Várhegy helyén csak a semmi volt.

Megdöbbenésében előkapta a szkafander mélyéről kulacsát, hogy meghúzza. Hatalmas ütés terítette a földre, a kulacs messze gurult a híd aszfaltján. Éles fájdalom hasított jobb felkarjába. Egy felderítő hiénapincsi! Nesztelenül cserkészte be a rohadék! Técsi ösztönösen harapott rá az örökké szájában tartott vészgomra, az öltözéke azonnal hermetikusan záródott. A kőoroszlán talapzatára lendült, a véreb most a bal vádliján lógott. Csak néhány réteget harapott át a nyolcból, fogai így is Técsi húsába hasítottak, érezte maradék vérét csorogni a lábszárán. A hiénapincsi hörögve szakadt le róla, aztán ölnyiket szökellt, vicsorgott utána, míg Técsi görcsösen kapaszkodott a betonfal tetejére, maradék erejét szinte elszívta a magasságtól való elemi rettegés, de tudta, a felderítő után rögvest itt lesz az egész falka. Ügetve körbeszimatolnak, és ha mégsem jutnának túl az akadályon, a murénáktól semmilyen fal nem védi meg. Aprók, de ezrével hemzsegnek, és már egy tucatnyi törpemacska halálos veszélyt jelenthet még védőruhás emberre is.

Lesz, ami lesz, Técsi nekivágott a hídláncnak. Félelmében a maradék folyadékot is kiizzadta magából, centinként araszolt felfelé, minden idegszálával kapaszkodva, szédülten kóvályogva a hídpillér magasában. A pillértömb omladozott, a szétesés ellen acélpántok fogták körül, ezért, szerencsére, egy drótlétrával is megtoldották. Már „csak” az oromfalból egy méternyire kiugró párkányt kellett megkerülnie a roskatag létrán hanyatt függeszkedve. Elfuserált James Bondnak érezte magát, a Halálvágtából, jó kilátással a halálra, csak a pupillája guvadt akcióhőshöz egyáltalán nem méltón, és valóban égnek állt a haja. A kapuzat tetején tikkadtan elterült, tériszonya elborította, a szkafanderbe hányt.

Lehunyt szemmel öklendezett a kapuzat magasában. Gyomra, egész belsője kavargott, tarkója saját gyomortartalmában tocsogott, pedig szinte kiszáradt e néhány végtelennek tűnő perc alatt. Agyában rémképek villództak. Szédítő mélység. Tériszony. Hiénapincsik. Murénák. Elveszett a vízadag!

Az oxigénhiánytól elbódult az agya. Trixi, szegény, mennyire kivolt, amikor dédelgetett, rejtegetett macskája elpusztult… Hol van ez már… Már Trixi sincs sehol. Kinek is őrizné urnafedél… Técsi Beatrix, 1955-2038, béke sejtjeire… Az emberiség haldoklik még néhány napig, aztán egy emberként pusztul ki, érdekel is valakit, él-e, hal-e, van-e sírfelirata Trixi néninek… Szenvedett unokahúgai pusztulásakor… Közönséges élelmiszermérgezés, amikor bevezették azt a műtáplálékot. Nem gondoznák már Trixi sírját, akkor meg minek… Técsi maga is szinte haldokolt, mégis mardosta a fájdalom. Miért nem küldtek több Gamma-tápszert tengermentesítésre? Miért nem vezényelték ki időben a zöld gárdát. Akkor nem pusztulna el az utolsó hal is az óceánban, akkor maradna esély… Kit hibáztasson ezeregyedszer is? A kormányt?

Mégis…

Lezuhanástól rettegve, széttárt tagokkal feküdt az oromfal tetején. Nyár volt, vagy valami hasonló évszak, fülledt légáram borzolta tépett öltözékét. A tériszony majd megölte, mégsem ez volt a legszörnyűbb. Mardosta a lelkét a tudat. Trixi még ma is élhetne, ha feláldozott volna egy havi fejadagot a tartalékaiból. Amire aligha lenne szüksége, úgysem éri meg senki a jövő hónapot. Trixi akár egy évre is zöld számot vehetett volna, és felhívhatta volna. De így maradtak az államilag garantált alapkommunikáció szintjén – tehát egyáltalán nem tudta hívni, csak vészvonalon indítva. Annak viszont egy hét az átfutása. Minden kommunikáció korlátozott, hiszen emészti a kapacitást, az energiát, az anyagot, az oxigént. Csak többszörös víz- és levegőfejadagért juthatott volna hozzá, hiszen minden elfogyott, még az információ is. Lett volna rá kerete. A kórházban rutin műtét lett volna. Ám Trixi magára hagyva szenvedett ki a saját lakásában egy egyszerű bélelzáródás miatt.

Trixi gyarló volt, felelőtlen, az utolsó természetes emberek egyike. Iszonyodott a hipermodern megoldásoktól. Könyvhegyeket őrzött otthon, de a kedvencei afféle karikatúra kötetek voltak. Egy francia nyelvű rajzos könyvben egy kéményseprő ült letolt nadrággal a kémény tetején. Ostobán bámult ki a rajzból, szemmel láthatóan a kürtőbe potyogtatott. Gyerekkorában lapozgattak ilyen könyveket Trixinél. Nem értették a szöveget, talán az ábrákat sem, mégis jókat derültek a rajzokon. Akkor még kacagtak az egész világon. Hol van ez már…

Tőle örökölt sok ezer könyve, amit a néni inkább nosztalgiából tartott, már régen megsemmisült a jegyzeteivel együtt. A winchestere vajon hol lehet, egy egész írói élet feljegyzéseivel? Mindegy, az írószövetség is régen a semmibe enyészett.

A nénike igazi kis szertelen locsifecsi volt, Técsi mégis szerette, mert viszontszerette, és mert nem volt más. Ki tudja, kik a szülei? Még az sem biztos, hogy Trixi a nénikéje. Mindegy, a néni még valódi Técsiként született. Mindegy. Egy nénike, akivel imádták egymást.

Valójában a gyerekeit és unokáit sem ismeri, pedig sokan lehettek, mert donornak rendelték a génjei és a kreatív kvóciense miatt. De a gyerekek többsége valószínűleg elpusztult a szokásos autoimmun nyavalya, allergia és hasonlók következtében. Csak Zebike biztos. Mert ő biztos kell legyen. Kimenti Zebikét a pusztuló világból. „Nomádok leszünk. Az utolsók.”

A várost nem hagyhatja el, akármennyire lehetetlen itt az élet a legyek, szúnyogok, patkányok, ragadozók és dögevők miatt. A túlélők miatt. Ki kit fal fel? Odakint már semmi sincs, csak terméketlen föld, kipusztult erdő, fák csonkjai. Nincs hova menni, maradni kell az emberiség és az elvadult ölebek kebelén. Hűnek kell lenni a konchoz.

Mégis le kell lépni. Mégis kell legyen hely, ami élhető. Tehetetlenül forgatta a fejét a kapuzat tetején.

És egyszerre megértette a trükköt. A kormány gusztustalan tréfáját. Mégis áll a Várhegy a Lánchíd túloldalán! Alig kivehető optikai álcafal mögé rejtették, mintha semmi nem magasodna ott. Ezzel is a jóval odébb eső szeparált kormányzati negyedet védik. Látta, hogy az összes hiénapincsi és a muréna visszaretten az álcafaltól. Talán az üresség, talán saját visszatükröződő képük fordítja vissza őket. Kell, hogy legyen még valami a falon túl, bármi, ahova el lehet jutni.

Ott van fent Zebi, mert ott kell, hogy legyen. Új reménység költözött a szívébe. Szédülésnek fittyet hányva, sebesen kászálódott lefelé a hídláncon A túloldalon nekivágott a hegynek, és lám, surlódás nélkül hatolt át a virtuális hártyán. Az éhség, szomjúság és légszomj a végsőkig kavarta tudatát.

…még mindig hív valami. Amikor már feladtál mindent. Amikor a véknyadban érzed a tőrt. Nyakadon a kötelet. Sejtjeidben a mérget, már lélegzeted is elhagyott.

„Kijutunk Zebivel a világ pusztulásából? Újra nomádok leszünk? A két utolsó nomád…”

Akkor újra ráérzel. Egyszerre ott van. Csak odébb tessékeled a halált, és vége. Megszűnik az iszonyat, és újra: élet. Élet.

  
  
 

Szilágyi József (1958)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.