Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Dinók Zoltán: Két hét hajléktalanság

 

 

 

 

Két hét hajléktalanság

 

Két hete már, hogy hajléktalan Sipos Sándor. És ráadásul meg is betegedett. Náthája volt. Tél volt s ezt így iszonyatos kibírni, ha ki lehet egyáltalán. Egyik utcasarokból a másikba vonszolta magát. Szipogott, köhögött, majd egy ház sarkánál megállt. Egy szociális munkás észrevette. Rögtön segíteni akart rajta.

– Jól érzi magát? – kérdezte a nő

– Meg vagyok fázva.

A nő a férfi homlokára tette a kezét. Forró volt.

– Jézusom! Maga nagyon lázas!

– Nincs nekem nagy bajom!

– Kapaszkodjon belém és jöjjön velem!

A hajléktalan nem ellenkezett. Vitte a szállóba, amely szerencsére nem volt messze. Ahogy beértek, rögtön lefektette. Gyógyszert s vizes zsebkendőt hozott. Sándor feküdt s már jobban lett egy picit.

Vegye be ezt a gyógyszert! – adta oda neki a Rubophent egy bögre meleg teával.

Sanyi aszerint tett. A férfi igen jóképű volt, jobb, szebb, markánsabb arca az átlagnál. A nő ezért is megsajnálta. Hamarosan elaludt. Sárának, a szociális munkásnak oda kellett figyelni a dolgára, a többi hajléktalanra, ezért a férfit magára hagyta.

Délután, mikor minden lecsendesedett a szállóban, Sára benézett a férfire. Homlokára tette a kezét. Már nem volt forró, csak egy kicsit meleg. Sanyi magához tért.

– Ki maga? És hol vagyok?

A nő nevetett.

– Varró Sára vagyok, szociális munkás. A hajléktalan szállón van.

A férfi visszatette felemelt fejét.

– Ja persze. Tudja nem régóta vagyok hajléktalan.

– Gondoltam.

– Miből gondolta?

– Ránézésből is, ahogy megpillantottam magát.

– Kérhetek egy zsebkendőt?

A nő máris nyújtotta. Sanyi kifújta vele az orrát.

– Jobban van már? – kérdezte Sára

– Igen. Sokkal.

– Azt hiszem keresek egy lázmérőt.

– Felesleges. Szerintem már nem vagyok lázas.

– Azért keresek.

Majd kiment s hozta a lázmérőt. Bedugta a férfi hóna alá. Az valóban csak éppen hogy harminchetet mutatott.

– Ez csak hőemelkedés! – mondta Sára

– Hála égnek!

– Maga nem tűnik hajléktalanfélének!

Sanyi nevetett.

– Miért? A mai világban ki nem válhat azzá?

– Na jó, de magáról még azt sem tudom elképzelni, hogy iszik.

– Jól hiszi. Nem iszom.

Majd a férfi sóhajtott egyet.

– Tudja a feleségem…

– Mi van vele?

– Ő nem tűrt meg engem. Egyszerűen kidobott. Családi veszekedés áll annak hátterében, hogy az utcára kerültem.

– Te jó ég! És testvére nincs?

– Egyke vagyok!

– És valamilyen másik rokona?

– Á.. nem fogadnak be.. ez van…

Sára figyelmeztette a férfit hogy nemsoká ehet valamit. Bundás kenyér volt a vacsora. Sanyi sokat evett. Úgy kapkodták az ételt a hajléktalanok.

Egyszer csak, mikor Sanyi feküdne vissza, nem hisz a szemének: az ajtóban ott áll Klára, a felesége. Sírt.

– Ne haragudj Sanyi!

– Klára! – dadogta Sanyi

– Már bántam, hogy elüldöztelek!

Sára meghatottan figyelte az eseményeket.

– Gyere vissza hozzám, ha egyáltalán visszafogadsz!

Sanyi odafutott feleségéhez. A többi hajléktalan szinte meghatódott. Sára szemein is könnyek jelentek meg.

– De hiszen te náthás vagy!

– Nem nagy gond. Kikezelt engem a szociális munkás. Tudod egy asszony.

– Na gyere.

A többi hajléktalan megirigyelte. Bárcsak ő velük is ez történne. Sára elbúcsúzott:

– Vigyázzon magára!

Majd kettesben hazamentek, lehajtott fejjel. A Nap szomorúan eltűnt az égről. Ők meg egy szót sem szóltak egymáshoz.

 

 

 

  
  
 

Dinók Zoltán (Kecskemét, 1981) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.