Keresés a honlapon:

Lajtos Nóra: A pitypangszemű leány

 

 

   

A pitypangszemű leány

 

Élt valaha egy lidérces álomban egy Mamóka, aki abban találta örömét, ha magára aggathatta minden gúnyáját, és elindult a világba. Maga sem tudta, merre tart. Nagy volt a hőség, így minden kútnál levetett egy ruhadarabot magáról, majd tovább ballagott.  A kúttündérek kinyúlt kardigánokba, lyukas kesztyűkbe bújtak, és jót szórakoztak egymáson, de volt, hogy így riogatták egymást. Mamóka pedig csak ment, ment, mendegélt, a kilométerek felgyűrődtek homlokára, ráncai a haja tövének végtelenjébe futottak. Az egyik kútnál szintén megállt, mert megszomjazott. Akkor fedezte fel, hogy egy leány pityereg összegubózott pózban a kútnak dőlve.

 – Miért sírdogálsz, leányom? – kérdezte Mamóka.

– Mert senki nem mer a szemembe nézni.

Azzal kezeivel eltakart arccal emelte föl fejét.

– Miért nem nézel az én szemembe, gyermekem?

– Mert nem merek. Csak a tündérek között érzem jól magam, ők még irigylik is a szememet. A szüleimnek nagy csoda volt a megérkezésem. Csak amikor meglátták kikericssárga bimbófű szemeimet, akkor néztek nagyot. De hamar megbékéltek velem, és elneveztek Kácsavirágnak.

A faluban és a környéken hamar híre kelt Kácsavirágnak, de mivel a mondás szerint is: minden csoda három napig tart, így vígan élte életét egészen mostanáig, a 18. születésnapjáig. Aznap ugyanis arra ébredt, hogy könnyű pihék hullanak takarójára, miközben a reggeli nyújtózkodás után megdörzsölte a szemét. Azonnal a tükörhöz sietett, és látta: gyermekláncfű szemei helyén pihekönnyű pitypang pelyhedzik. Amint elkezdett sírni, pitypanghajtások peregtek le a szeméről. Nagyon szégyellve magát, úgy döntött, világgá megy. El is indult, s közben nagy szél kerekedett, és hiába takarta el arcának pitypangszemeit, azokat a szélmanók mind egy szálig elhordták az égboltra rajzolva velük szálló nyári hópermetet.
Egyszer csak nem érezte a leány a szemén a pitypangpelyheket, és még jobban megrémült.

Ekkor keseredett neki, s ült le a kúthoz, s ekkor szólította meg Mamóka őt.

– Nézz reám, Kácsavirágom, angyalom, majd én leszek a tükröd, elmondom, milyen szemed van.

Kácsavirág  Mamóka ösztönzésére elvette arcáról a kezeit, és a szemébe nézett.

– Mit látsz, Mamóka? Mondd már!

– Különleges vagy, Kácsavirág.

Egy csodaszép, barna íriszű, hófehér pupillájú szem nézett vissza a Mamókára. S egyszerre minden megvilágosodott Kácsavirág előtt. Hogy miért tartották sokáig búra alatt őt, miért nem lehetett hétköznapi leány, akinek szép ruhát varrnak a bálba, aki álmodhatott volna békatej helyett rózsacsokorról, aki cserbókából font koszorúval áll az oltár elé. De ő volt az, aki soha nem láthatta sárga szemeitől a Napot, és pitypangszemeitől a Holdat. Most viszont cserébe a csillagok fényét is össze tudja gyűjteni, ezért is hófehér a pupillája, mert minden árva csillag fénye ott ver tanyát Kácsavirág szemében.

Mire Kácsavirág feleszmélt, Mamókát már sehol sem találta. De a levetett ruhadarabjainak útjába eredve Kácsavirágot segítették a kúttündérek, ugyanis Mamóka elindult hazafelé, és ismét magára aggatta estére gönceit. Mamóka már, mint egy hordó, úgy gurult be házának ajtaján. Kácsavirág csak az ablakáig merészkedett: amit ott látott! Levetett nehéz gúnyái könnyű pitypangokká változtak éjszakára. A kúttündérek pedig gyermekláncfű- koronát viselve örömtáncot lejtettek Kácsavirág körül, aki megértette: szemének világa az ő lelki világa; az irigykedő sárgaszemű gyermekből szinte szempillantás alatt vált pitypangszemű felnőtté, aki viszont semmit nem látott pitypangszemétől.

A szélmanóknak köszönheti, hogy végre láthatja a Napot és a Holdat, és felszabadultan álmodhat mindenről, amiről csak akar: akár egy búzakékszemű Királyfiról is pipacskoronával a fején.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-10-20 14:00:45

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.