Keresés a honlapon:

Horváth János: Juli

 

 

 

 

Juli

 

 

 

Szerettem volna megérteni, eleinte miért félek, ha átmegyek hozzád egy kávéra, és végül az egész éjszakát nálad töltöm. Hazafelé tele ostoba gondolatokkal, elhatározásokkal. Mindig tudod érvényesíteni az akaratodat, mindig ráveszel, hogy gondolkodjam el újra, és végre, tegyem meg amire vágyunk, amit megerősítünk magunkban minden találkozásunk után. Szerencsénk volt, mert már kezdettől fogva tudtunk együtt lenni úgy, hogy nem kellett alkalmazkodni senkihez. A nyári konyha külön állt, az udvar végében volt, senki nem látta, amikor beosontam hozzád. Kinyitottad a kaput, és már nem kellett végigmenni a házon a szobádig. A nyarak még csak elteltek valahogy, de a tél hideg, és volt, hogy sokáig álltam a sarkon, amíg megláttalak, hogy kaput nyitsz. Anyád volt, aki kitiltott a házból. Már be volt adva a váláshoz minden papír, ami kellett, az első tárgyalás is megvolt már, de anyád ragaszkodott ahhoz, hogy nős ember ne járjon ide, ez nem tisztességes. Akkor találtad ki, hogy beköltözöl a nyári konyhába. Fűteni is tudtunk, mert volt bent egy régi sparhelt, az lecserélted olajkályhára. Nagyobb lett a hely is, bár, nem volt szükségünk rá, az ágyon éltük az életünket, amikor együtt lehettünk. Boldog órák voltak ezek. Olvastunk, zenét hallgattunk, de gyakran mentünk színházba, koncertekre. Úgy éltünk, mint a házasok.

 

Erős kötődés, tökéletesen kielégített vágyak mindkét részről, soha addig meg nem élt gyönyör volt számunkra a kötelék. Te voltál a tapasztaltabb. Az a néhány év előny volt, nem hátrány, tanultam tőled a gátlások elhagyását, de nem kellett megtapasztalnom a fantázia féktelen korlátait. Szinte egyszerre akartuk, de te voltál, aki elsőnek értél a célba, magaddal rántva engem is. Mélység voltál, ahová jólesett zuhanni, és a legmagasabb csúcs is, ahová fel kellett érni. Kihívás voltál nekem eleinte, nőként, és emberként. Vállalhatatlan volt minden más, ami tőled távol maradt, nekem sem volt szükségem arra, hogy akár egy lépést is megtegyek, vagy nyújtózzam azért, ami elérhetetlen. Mindent megadtál nekem. Egyetlen dolog volt, amit számításon kívül hagytam, hogy a nők másképpen élik meg, ha gyerekük van.

 

Pisti négyéves volt, óvodába járt. Együtt mentünk érte, kézen fogva, amíg anyád ki nem derítette a helyzetet, és arra a következtetésre nem jutott, hogy amit teszünk erkölcstelen. Nem magától jutott erre, segítettek neki azok az öregasszonyok, akik idejük nagy részét imádkozással töltik, és mindenképp isten hű szolgái kívánnak lenni, a földiek cserbenhagyása árán is. Volt egy jövő, amit a jelenben kellett kiérdemelni. Kedveltük egymást a fiúval, szerette, amikor meséltem neki, és eljátszottuk a történeteket. Mindig hozzátoldottuk az aznapi valóság egy-egy darabkáját, legyen szó Mária néni legújabb jócselekedeteiről, vagy Zolika gonoszságairól. Hangulataink szerint vált egyik-másik gonosz törpévé, vagy a Grimm mesék Csipkerózsájává. Juli ilyenkor nagyokat nevetett, mert a végére úgy elfajzott a történet, hogy kénytelen volt valami hihető befejezést találni hozzá. Ő mondta ki a végszót, aztán jött a fürdés, lefekvés. Bementek a házba, én magamra maradtam, és alig tudtam kivárni, hogy ölelhessem az én galambomat, egyetlenemet. Feltettem egy lemezt, vagy folytattam a könyvemet, amit éppen olvastam. Karácsony volt, Pisti már lefeküdt, az ajándékok kimerítették, hamar elaludt. Julinak csillogott a szeme, de néhány ránc is megjelent a homlokán. Gondterheltnek látszott.
– Akarsz gyereket? – kérdezte minden bevezető nélkül. Elérzékenyültem. Elmorzsoltam egy éppen kigördülő könnycseppet. Átkozottul romantikus alkat vagyok.
– Igen, szeretnék. – mondtam megrendülten, mert nem számítottam erre a kérdésre. Annyi mindent megbeszéltünk. A szülei építkezésbe kezdtek, egy gyönyörű kétszintes házat szerettek volna felhúzni nekik. Juli a válása után egyre nehezebben jött ki az anyjával, de nem voltak igazi konfliktusok, csak Pisti nevelésébe próbált beleszólni. Juli nem akarta templomba vinni, nem szerette volna vallásosnak nevelni, maga is meggyőződéses ateistának vallotta magát. Juli rám nézett. A tekintetében végtelen szomorúságot láttam. Mintha nem erre a reakcióra számított volna.
– Tudod, anyától ultimátumot kaptam. Tud arról, hogy mi itt kint találkozunk. Pisti is eldicsekedett veled, azt mondta, hogy van egy barátja. De ez anyát nem hatotta meg. Azt találták ki, hogy a megtakarított pénzükből felépítenek nekem egy házat, de feltételül szabták, hogy szakítsunk egymással. Én ezt nem tudom elképzelni. Ezért arra gondoltam, úgy teszek, mintha belemennék, engednék a zsarolásnak, és ha felépül a ház, akkor odaköltözöl hozzám. Mit szólsz?
– Nehéz erre bármit is mondani. A szüleid. Segítenek téged mindenben. A válásod után talpra tudtál állni, elvállalhattad az osztályvezetői állást, mert gondoskodtak Pistiről, megkönnyítették a dolgodat.
– Igen, de téged nem akarlak elveszíteni. Bánom is, hogy ezt felhoztam, pont ma, amikor inkább ünnepelnünk kellene. – Hangja elcsuklott. A mindig erősnek látszó nő, most komoly érzelmi válságban volt.
– Azt szeretném, ha azt tennéd, ami neked, és a gyereknek a legjobb.
– De én szeretlek! Olyan nagyon szeretlek, hogy bármiről lemondanék, csak maradj meg nekem. Érted?
– Hogyne érteném, babám. – Juli így szólított. Nem is tudom miért jött a számra ez a szó, nem illett a helyzethez. – Majd kitalálunk valamit.
Nem értem, miért nem éreztem meg a veszélyt? Aznap éjjel nem szeretkeztünk. Az első alkalom volt, hogy valami fontosabb kötelék is kezdett kialakulni közöttünk, mint a testi vágy. Juli a mellkasomra hajtotta a fejét, és csókolgatta az arcomat, úgy kapaszkodott belém, mintha el akart volna ragadni valami tőle. Ő már tudta a válaszokat, amíg én még a kérdések feltevéséig sem jutottam el.

 

Karácsony után nem találkoztunk. Azt mondta, néhány napra be kell feküdnie a kórházba, de ne aggódjak, majd jelentkezik. Többször kerestem, de nem vette fel a telefont, vagy fontos dolgokra hivatkozva letette a kagylót. Többször megvártam a villamos megállóban, elkísértem a sarokig, de onnan már egyedül akart menni, nem mondta meg, hogy miért. Elutasító volt, de mintha az a bizonyos kötelék nem lazult volna. Úgy éreztem megőrülök nélküle, nem tudtam felfogni, mi okozhatta a változást. Talán, egy új kapcsolat? Nem valószínű, mert megbeszéltük, hogy őszinték leszünk egymáshoz, azt elmondaná. De lehet, hogy elfogadta az anyja ajánlatát. Szakít velem, színleg, és később majd odahív magához, amikor már rendezte az életét. Ez az állapot még február végéig eltartott. Aztán egy nap már nem kerestem. Nem akartam nap-mint fájdalmat okozni sem magamnak, sem neki. Csak évek múlva tudtam meg, hogy karácsony előtt tudta meg, hogy beteg. Nem merte elmondani. Szerencsés esetben meg kell műteni, és nem lehet többé gyereke. Összeállt a kép, mindent megértettem. Tudta, hogy szeretnék tőle gyereket, és ő tudta, hogy nem adhatja nekem meg a család örömét, nem lehet közös gyerekünk. Beköltözött a házba, és találkozott valakivel, aki vállalta Pisti felnevelését. Egyszer összefutottam vele, évekkel később. Semmit nem változott, ugyanolyan fiatal maradt a csaknem egy évtized alatt. Megölelt, és csak annyit mondott.
– Igazán küldhettél volna egy képeslapot a születésnapomra, mint azelőtt!

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-10-05 05:11:19

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.