Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

N. Czirok Ferenc: Az őrangyalok szeretik a zenét

 

 

Az őrangyalok szeretik a zenét

                                                                                                                                                                  

Joe barátom apja Georg, zenész volt. Ifjú házasemberként tíz évig, amíg szabad idejéből futotta, s a hallgatag fiatalasszony szóvá nem tette, esténként a Rókakuckóra keresztelt falusi vendéglőbe járt muzsikálni. Georg bácsi a banda prímása volt, akiről néhány év után legendákat meséltek a Tisza bácskai oldalán. Hegedűjét száraz bánat hangolónak becézte. Aki  hegedűt hallgat és könnyeket hullat, annak szíve hamis –, mondta a prímás Akinek igazi bánata van, az szomorúan mulat.

Így történt, azonban elbeszélésemet talán a boroskancsókkal kellett volna kezdenem. Joe barátom hosszú, dohányzástól sárgásbarnára színeződött ujjaival, amelyek az agyagot formálták,mert a szőlőfürtökkel díszített, magas hőfokon égetett és zománcozott kancsók jobban lelkesítettek mint Joe apjának legendái. Igaz, Georg bácsi hamar letaglózott engem, amikor először látogattam el hozzájuk. Korán őszülő dús hajával a mindent tudó és megbocsájtó atyára emlékeztetett.

  Tudom ki fia vagy –, szólt és ujjaival beletúrt a hajába. Ismerem az apádat! Ennyi nekem elég is volt. Ha így van, akkor azt is tudhatja amivel kiskölyök koromban sokszor ugrattak a felnőttek.

  A te apád eszi a döglött csirkét?   kérdezték, én meg nagyon szégyelltem magam és természetesen válaszolni sem tudtam, csak hebegtem habogtam és végül el is futottam.

           Talán a kölyökkorommal kellett volna kezdenem, s azzal a nem igazán gyereknek való élménnyel, hogy időnként apámra rájött a roham. Így mondta anyám, s hívott ha segítségemre volt szüksége.

Gyere fiam, apádra rájött a roham, segíts kifeszíteni az ujjait! Apám önkívületben feküdt az ágyon, kezét görcs szorította ökölbe és azt ismételte: Fasiszták, fasiszták, kézigránátot adjatok, had dobjam közéjük! Keveset tudtam és értettem még akkor a világból. Valószínű ezért tett kíváncsivá először az hogy az apám miért eszik döglött csirkét, ez után kérdezhettem rá, mit jelent az hogy apádra rájött a roham. Georg bácsi előtt úgy álltam akkor mint a kisgyerek, aki azért fohászkodik, hogy az ismeretlen felnőtt ne kérdezze meg : A te apád szereti a döglött csirkét? Természetesen idővel fény derült a megfelelő válaszra: Igen hiszen senki sem eszi meg élve.

Pölyhös legénykoromban –, szólt Georg bácsi az apád cimborája voltam. Tizenhét évesen besoroztak bennünket a partizánokhoz. Egyszer, amikor kedved tartja, elmesélem neked!                       

           Mégis a boroskancsókkal kellett volna kezdenem és Joe barátom vázáival amelyek havonta nagyobbra nőttek. A keskeny falú tizenöt centiméter magas virágvázák , egyre magasabbak és kövérebbek lettek. A boroskancsók idővel hatalmas korsókká formálódtak, köszönhetően Joe akaratának és a saraskodásra  teremtett (ő mondta így) ujjainak. Minket a képzőművészet szeretete, valamint az a kamaszkori érzés ,- hogy jó tojni a világra, meg a falusi asszonyok pletykáira- hozott össze és tartott egy életre barátságban. Talán emiatt nem mesélte el nekem Georg bácsi , első alkalommal a háborús történetét, vagy mert ő is egy bohém volt közülünk. Tíz év házasság után azonban amikor fia megszületett, ott hagyta a bandát és abbahagyta a hegedülést. Lánya születésekor, ami hat évvel előbb történt , hallani sem akart arról, hogy tokba zárja és a hálószobaszekrény tetejére helyezze hegedűjét. Azt gondolom későn érő fiúk voltunk mi . Akkor sem nőt be teljesen a fejünk lágya amikor házasságra léptünk. Azt hiszem Georg bácsi is, korához viszonyítva későn vált öntudatos felnőtté. Hegedűje  időnként mégis előkerült a hálószobaszekrény tetejéről. Szent György vagy Erzsébet napján, vagy más jelentős családi esemény alkalmával, s talán csak egyszer vette elő valami más indokkal. Már én is nős ember voltam, amikor egy alkalommal Joe barátomhoz igyekeztem, át az udvaron. A telken már két ház állt. A régi szülői, és az új amelyet Joe , az apja, a sógora és néhány barát segítségével félig lakhatóvá tett. Georg bácsi útközben elkapott, megmarkolta a bal karomat   és bevonszolt a régi házba.                                                                                                                       

          Történetemet talán Joe barátommal kellett volna kezdenem, hiszen évek múltán csak a cserépedények miatt és hogy őszinte legyek, barátom humora, valamint kamaszkorom emlékei pátyolgatása miatt látogattam el időnként saraskodó barátomhoz. Joe anyja nagyon megörült nekem.                     

  Edikém jól nézel ki  , lelkendezett már nagyon régen láttalak! Hogy vagytok? Család?

  Úton. válaszoltam röviden, ugyanis Georg bácsi már a harmadik ajtó félfái között vonszolt egyre beljebb. Félhomályos szobácska volt, ahol leültetett. A falakon szám szerint hét festmény lógott. Georg bácsi festette és megszámozta őket. Mindegyik egy angyalt ábrázolt.

  El ne menj –, mondta – hozok valamit! Addig nézegesd a képeket.

Kisvártatva visszajött a tokba zárt hegedűvel. Leült. A tokot a térdére helyezte és zsebkendőjével     

lassú mozdulatokkal letörölte a port. Közben megkérdezte:

Tudod hogy az apád idegeit a boszniai front tette tönkre? Kiképzés nélkül szállították oda őket.                                                                               

Tudom, az anyám elmesélte.

És az apád?

        Hallgattam. Talán mégis a gyerekkorommal kellett volna kezdenem. Azzal, hogy az anyám sokat mesélt, apám pedig sokat hallgatott. Akik nem ismerték, azt gondolhatták, néma. Csak egyszer mesélt. Az egyik rohama után, amikor  a kapukulcsot kellett betuszkolnom görcstől ökölbe szorult kezébe, hogy annak segítségével kifeszítsem az ujjait, ugyanis akkor hamarabb megszűnik a roham. Nem sikerült. A kapukulcsot úgy hajította el, mintha egy kézigránátot dobna. A kulcs az ablakig repült, s az üvege betört. Amikor magához tért, sohasem emlékezett rá mi történt vele. Csodálkozva nézett ránk s azt kérdezte miért ülünk mellette az ágyon. Anyámmal mindig elmeséltük neki, hogyan harcolt kómában az usztasákkal és a csetnikekkel. Amikor ráeszmélt, hogy a kézigránát betörte az ablakot, mesélni kezdett, ám jószerével Pista barátjáról, aki szeme láttára esett el a fronton, mint arról hogy hol és kik ellen harcoltak, vagy például milyen puskája volt, amire én kölyökként igazán kíváncsi voltam. 

Na, idesüss, szólt Georg bácsi – ezt a hangszert az apám szerezte, hazafelé a hajón! A szüleim kivándoroltak Amerikába. Néhány év után a honvágy hazahúzta őket. Az is igaz, hogy ott sem jutottak egyről a kettőre. Én már itthon születtem. Játszok neked valamit, ha akarod! Én bólintottam, ő pedig játszott s halkan énekelt is. „H a felmegyek a Doberdói nagy hegyre… Amikor befejezte azt mondta: Ez a hegedű is ott volt velem a háború utolsó évében. Egyszer kiderült hogy zenész vagyok, és hazaküldtek a hegedűmért. Amikor visszamentem, a Petőfi Brigádhoz parancsoltak. A tiszteket szórakoztattam. Ott voltam Batinánál. Nohát az pokol volt! Csónakokkal keltünk át a Dunán, úgy hogy a németek a túlsó part dombjairól lőttek, a mieink meg a csónakokból. Én néhány kisebb rangú tiszttel egy ladikba kerültem. Azt mondták, te csak muzsikálj, frisset, ropogósat, amíg át nem érünk. Húztam is a vonót veszettül, mert nagyon féltem, hiszen nem csak a nóta ropogott, hanem a fegyverek is. A golyók meg pattogtak és süvöltöttek. Behúztam a nyakam és fel sem tekintettem a húrokról. A folyó közepén lehettünk, amikor az egyik tiszt azt kiáltotta: A szentségit, hátulról is lőnek! A parton maradt partizánok lőttek. Lehet, hogy a németekre, de közülünk is sokat eltaláltak.
Így harcoltam én, két tűz között hegedűvel. Játszottam eszeveszetten amíg egyszer csak azt észleltem, hogy nem pattognak már a golyók a ladikon, de azért tovább húztam a vonót. A csata után kevesen maradtunk. A brigád elveszett. Én meg sem sérültem. Azóta tudom, hogy a zenének hatalmas ereje van, meg azt is, hogy habár láthatatlanok, őrangyalok léteznek és szeretik a zenét.     

  
  
 

N. Czirok Ferenc (Zenta, 1956) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.