VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Csengődi Péter: Maga Önmaga
Maga Önmaga
A férfi kilépett a metróból, és megtorpant. Furcsa érzés öntötte el. Végignézett magán, és azt érezte, hogy nem önmaga. Vagy talán nem úgy önmaga, mint amit gondolt, hogy ki és mi lesz negyven évesen. Negyven éves, atya ég! Felidézte, hogy milyen öltözéket hordtak a felnőttek akkor, amikor még csak tíz volt. Vagy öltönyben jártak, vagy elegáns farmerben inggel és nyakkendővel. Ő most egy szándékosan megszaggatott farmert viselt, egy óriási betűkkel mintázott pólót, sárszínű melegítő felsőt, ami a jól bevált munkaruhája volt, ezenkívül még a kedvenc sapkája és tornacipője volt rajta. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy vajon a mobiltelefon és a fülhallgató nevezhetők-e valamilyen szinten öltözéknek. Tekintve hogy három különböző színű fülhallgatót is tart magánál, úgy döntött, hogy igen, és ezzel rövidre is zárta magában a témát. A sok kusza gondolat mellett egyetlen dologban azért biztos volt: sosem gondolta volna, hogy így fog kinézni egy negyven éves felnőtt ma. Igaz, egy kis cégnél volt weblap designer; nem volt vele szemben nagy elvárás. Nem kellett zakót húznia, vagy drága karórát viselnie; minden nap szinte beosont a munkahelyére, a hátsó irodában egy rejtett kis sarokba, és onnantól kezdve legfeljebb a pisiszünetekben látták. Úgy érezte, ez így jó is, hiszen kényelmes; de valóban ezt akarja? A gondolatok tovább fodrozódtak benne, és úgy érezte, a lábai nem viszik tovább a megszokott úton. Keresett egy közeli padot, ahova leülhetne gondolkodni, fejtegetni önmagát. Szép idő volt, nem meglepő módon sokan ücsörögtek a parkban, főleg kisgyerekekkel. Egy koszos, rosszul öltözött férfi mellett még volt egy hely. Odament, leült, és miközben az élet nagy dolgait vette fontolóra, mellékszálon azon reménykedett, hogy ne szólítsák meg. – Hé, figyelj! – Hallotta mégis. Kicsit összerezzent, mert sejtette, hogy pénzt akarnak tőle. Mindig pénzt akarnak tőle. Valahányszor úgy indul a beszélgetés, hogy merre van valamelyik utca, vagy mi a pontos idő; valamiért mindig oda lyukad ki a dolog, hogy mennyi apró lapul a zsebében. – Hé, Laci, te vagy az? Ezen meglepődött. Felnézett, kivette a fülhallgatót. – Marci?! Ezer éve nem láttalak! – Szó szerint! Azta! Mi van veled mostanában? Mit dolgozol? – Web designer vagyok. – Degeszre keresed magad, mi? – Nem, de nekem elég; család, barátnő nincs, szóval... a munkát meg szeretem... És mi van veled? Miért nézel ki úgy, mint egy csöves?! – viccelődött. – Egy építkezési cégnél dolgozom, és... ah... basszus... neked nem akarok hazudni! Azért nézek ki úgy, mint egy csöves, mert az is vagyok. Nincs hol laknom. – Mi történt? – Csődbe ment a cégem, és kiderült, hogy a barátnőm igazából a pénzért szeret. Ez, tudod, akkor derült, ki, amikor kidobott a házunkból. – Hogyan tudott kidobni a házatokból? – A nevére írattam, hogy ha esetleg csődbe menne a cég, tudod... – Gondolom, nem voltatok házasok. – Nem, nem voltunk házasok. – Marci egy kicsit elhallgatott, mivel úgy érezte, nem tudná már folytatni a témát, aztán másmerre próbálta terelni a beszélgetést. – Jól elkerültünk egymástól, mi?! Pedig annak idején mennyit lógtunk együtt... – Hja. Milyen rég is volt az... – Bizony, milyen rég…! – És milyen más volt akkor minden! – És mennyivel szebb volt akkor minden! – Szebb?? – csattant fel Laci. – Hát persze...! Vagy nem? – Rettenetesen utáltam gyereknek lenni. – Komolyan? Miért? – Például mert állandóan ki voltam szolgáltatva a szüleim minden kívánságának – kezdett bele a panaszkodásba Laci. – Volt, hogy napokkal előtte megterveztem, mi minden jót fogok csinálni a hétvégén; pénteken még ezzel a gondolattal mentem aludni, szombaton korán reggel meg azzal ébresztettek fel, hogy ideje indulni. Hová, kérdeztem. Mindig volt valami: rokonlátogatás, barackszedés, kerti munka. Hiába sírtam, hiába mondtam, hogy már elígérkeztem valahova; úgy tettek, mintha nekem nem is lehetne jogom saját programokhoz, mintha az én feladatom az lenne, hogy mindenben hozzájuk igazodjak. Mikor kifakadtam, és kértem, hogy máskor szóljanak előbb, ha hétvégére terveznek valamit, akkor gúnyosan rámförmedtek, hogy “mit akarsz, kérvényt ne nyújtsunk be egy héttel előtte, fiam?!” – Na jó, de azért még mindig könnyebb volt nekünk, mint a szüleinknek! Nem kellett dolgozni menni, felettünk volt a tető, elénk tolták az ételt, nekünk csak az volt a dolgunk, hogy tanuljunk. – “Neked csak az a dolgod, hogy tanulj!” Hányszor hallottam ezt apáméktól... Pedig az iskola merő kínzás volt. – Tényleg? – csodálkozott Marci. – Én csak arra emlékszem, hogy milyen sokat marháskodtunk a szünetekben. – Én arra emlékszem, hogy késő este még a házi feladatomat írtam a szobámban, másnap meg mégis behúzták az egyest a naplóba, mert véletlen lemaradt az utolsó pont, ami a következő oldalon volt. – Hú, ez elég komolyan érinthetett téged, ha még ennyire emlékszel rá! – kacagott Marci, hogy elvegye az élét a beszélgetésnek. – Egy nap apám tiszta ideg volt, úgy jött haza. Azt mondta, hogy rémes napja volt, mert a főnöke üvöltött vele. Ez akkor volt, mikor az a gyerek rámszállt, tudod, a Robi. Minden nap megvert. Minden egyes áldott nap. Apám annyit mondott, hogy álljak ki magamért! Ő meg tiszta ideg volt, mert üvöltött a főnöke. – Az komoly! – Csak azért csináltam az iskolát, hogy minél hamarabb végezhessek. Minél hamarabb felnőtt akartam lenni. Mindenki azt mondta, hogy “bánni fogod még, azt fogod mondani, hogy bárcsak megint gyerek lehetnél”, de én nem bánom egy percig sem a felnőtt életet. Úgy vagyok vele, hogy bármi is történik velem, bárhogy is alakul az életem, legalább a magam ura vagyok! – Közben véletlen rápillantott Marci szakadt nadrágjára, és eszébe jutott, hogy ezt most pont olyasvalakinek meséli, akinek rossz sora lett felnőttkorára. Megszánta őt, valami kedveset akart neki mondani. – Az az egy jó volt akkor, hogy te ott voltál. Teljesen mindegy volt, hogy mi történt az iskolában, vagy mit mondtak otthon; csak átugrottam hozzátok a szomszédba, és mindjárt minden rendben volt. – Huh! Emlékszem, egyszer nagyon kikaptál anyudtól, és hozzánk menekültél. – Igen, felszöktünk a padlásra, ott bújtunk el. – Aztán egész délután a Gameboyt nyomogattuk. – Este meg azért kaptam ki, mert égen-földön kerestek. – Egyszer elhívtál suli után hozzátok, csak azért, mert karót kaptál nyelvtanból, és előttem sosem mertek leszidni. – Nem akartalak hazaengedni, mert tudtam, hogy amint hazamész, ordítozás lesz. – Alig léptem ki a kapun, már üvöltöttek. Még akkor is hallottam, amikor bementem a házunkba. – Azért sokszor okoztunk galibát, nem? – Sokszor?! Mindig! – Folyton együtt lógtunk. – A szüleim megpróbáltak távol tartani tőled. – De elválaszthatatlanok voltunk. – Azt mondtuk, ott leszünk egymásnak mindig... – ... bármit is hoz a jövő. Marci kesergő tekintettel nézett Lacira, aki viszont lesütötte a szemét, és idegességében mozgatta a lábát. Így ültek egymás mellett, csendben, szótalnul, egy percig, két percig, három percig. – Nekem most mennem kell! – törte meg végül a csendet Laci. – Vigyázz magadra! – Kösssssz! – válaszolt Marci. – Te is!
Megjelent: 2018-09-10 17:31:39
|
