Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Gerle Kiss Éva: Találkozás

 

 

 

Találkozás

 

Napok óta nem evett semmit. Sóváran nézi a szemközti trafikot, rongyos zsebeiben kutatva némi aprópénz után. Kellene a cigi. A kaja már régen nem olyan fontos, gyomra hozzászokott a hosszú böjthöz. De a cigi az kell. Az első slukk után megnyugszik, és ahogy lassan, meggondoltan eregeti ki száján a füstöt, szívébe a hála halvány emléke száll. A kalapba végre pénzt dobtak. A fekete öltönyös férfi gyors léptekkel haladt el mellette, sietősen, kezéből akár fáról a falevél, lassú hullámokban hullott alá a papírpénz. Bele a kalapba. Az öreg meghökkenve, gyorsan a pénz után kapott, és kabátujja zsebébe gyűrte. Tekintete a távolodó alakon, közben sűrűn ráncolja homlokát, mintha már látta volna valahol. Talán ez a fekete öltönyös dobott neki pénzt napokkal ezelőtt is... Nagy marék apró volt, erre jól emlékszik. Egy kicsit elszenderedett, mire felébredt, a pénznek hűlt helye volt. Azóta vigyáz, azóta figyel. Ha kap, a zsebébe rakja, onnan nem vehetik el.

A férfin járt egyre az esze. Talán most költözött a környékre, nem látta itt azelőtt, morfondírozott, miközben csonka lábára húzta szakadt, foltokkal tarkított ócska pokrócát. Az ittenieket látásból már ismeri, tudja, ki mikor fordul be az úton, ki melyik épület ajtaját nyitja ki, hogy pár óra elteltével ismét megjelenjen valamelyik utcasarkon, dolga végeztével, ráérősen, vagy épp sietve, folytatva aznapi vándorútját.

Régóta él a pesti utcán. Az évek gyorsan peregnek, nem számolja, minek, a napok egybefolynak. A gangos ház egyik kapualjában jól berendezkedett, matraca biztos támaszt nyújt éjszaka megfáradt testének. Csak a hideg ne lenne, az a fránya tél. A menhelyen sokan vannak, ott nem maradhat soká, különben is, fél. Fél a többiektől, mert elveszik a matracát, paplanját, rongyos mellényét, és akkor mi marad, legutóbb a cipőjét vitték el. Inkább a saját kapualj, erre is vigyázni kell, hamar elfoglalják, inkább nem megy semerre.  Mindenhol jó, de legjobb otthon, röhög olykor, ironizál. Nosztalgiával gondol régi otthonára, a kis kétszobás panellakásra, mennyit kellett rá várni, éveket, de megérte, az övé volt, az övék volt. Mindenhol jó, de legjobb otthon, dörmögi újra, majd a cigarettacsikket óvatosan a pléh konzerves dobozba rakja.

Tekintete a dobozon ragad, tűnődve vakargatja állát, őszes szakállába bele- belecsíp. Mindennek van doboza, állapítja meg fáradtan, és gondos mozdulatokkal betekeri magát a lyukas pokrócba. A gondolat a fejében motoszkál, akár egy nyugtalan bogár, nem hagyja aludni. Mindennek van doboza, nyögi még egyszer, míg ép lábával rúg egyet a takarón, majd belekezd, Miatyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved…

Az asszony a tűzhelynél áll, a kedvencét készíti: töltött káposztát. A jellegzetes, sós-savanyú illat melege betölti a konyhát, majd orrán keresztül bekúszik egészen a lelkéig, itt szétárad, akár egy nagy folyó. Az asztalon frissen vasalt abroszon pihen a két teríték. Finom, dünnyög elismerően a férfi, miután egymás után szedi ki a féltve őrzött fehér porcelán tálból a formás húsgombócokat. Asszonykám, asszonykám, de finomat főztél, áldjon meg érte téged a jóisten, mondja a nőnek, és cinkosan magához vonja még.

Felébred. Gyomra nagyokat kordul, feje alatt, matracán kis tócsába gyűlt a kicsordult nyál. A nyirkos hideg belecsap arcába, a pléd túl rövid, ha feljebb húzza, ép lábát nem takarná. Kell szerezni egy nagyobbat, motyogja, majd előkaparja féltve őrzött kincsét, a nemesacél flaskát. Ezt még a fiától kapta. Együtt járták az országot, a magas hegyeket, hosszú napokat töltöttek el a természet vad erejét csodálva. Sátrukat minden nap máshol verték le, úgy éltek, akár a nomádok. Fiam, csak menni lehessen, mondogatta sokszor, addig jó, míg az ember mehet, és hatalmasakat lépve kapaszkodott egyre feljebb, a hegy legmagasabb pontjára.

Az egészből nem maradt más, csak ez a flaska. Még a monogramja is rajta van, egyedi ajándék.  Nézi a szépen ívelt, cirádás betűket, K. Zs. Olyan, akár egy azonosító. Ez alapján akár meg is találhatnák őt. Ez a két betű kitörölhetetlen, gondolja, akár az emlékei. Ezek is élnek, elevenen, mintha minden csak tegnap történt volna. De hát ezt a flaskát nem nézi a kutya se. Tulajdonosát pedig rég elfelejtették.

Nem tudott visszaaludni. Emlékei között vergődve talált rá a hajnal. A fehér kartondobozból óvatosan kihúzott egy szál cigarettát, orra alá tartva, élvezettel szagolta a papír és a dohány fanyar illatát.  Hosszan szívta le a füstöt, sokáig benntartva, dédelgetve, akár egy ritka és különös érzést, és csak nehezen, féltve engedte szabadjára, mint aki tudja, hamarosan ez is a semmibe vész.

A kietlen utcán páran már szállingóznak, néhány kóbor lélek, utat keresve maguknak. Az otthontalanok korán kelnek, örülnek, hogy megvirradt. A hajnal első neszeit ők adják, tétova, csoszogó lépteikkel ébresztik a várost.  A munkába igyekvők csak később lepik el az utcát. Az ő járásuk más. Határozott lépteik hangosak, sietve szedik lábaik, karjukkal pedig gyorsan hajtják magukat, akár csónakot az evezőlapátok. Nincs egy elvesztegetett percük sem, nem állnak meg az utcasarkon hosszan beszélgetni rég látott ismerőseikkel, igyekeznek mielőbb elérni a helyet, ahol egész nap szorgosan végzik majd dolgukat, akár a hangyák. Egy légterű légkondicionált irodáikat csak ritkán hagyják el, egy röpke húsz perc délben, egy sietősen befalt ebéd kedvéért, és máris mindenki újra a kijelölt helyén, újra az íróasztalnál.

Az öreg lassan kászálódott, mellényzsebéből apró, sűrű fogú fésűt kapart elő, végigszántott vele párszor ritkuló sárgás haján, ez volt a reggeli rituálé, így indult minden nap. Az ég acél kékjéből lassan indultak útjukra a friss napsugarak. Szerette ezeket a tiszta hajnalokat, a fény óvatos térnyerését, ahogyan lassanként egyre szaporodó sugaraival kibontakozik az éj fekete öleléséből.

Sietnie kell, mielőtt teljesen megvirrad, amíg még takarja őt a ritkuló homály, mennie kell. Határozott mozdulattal a járdához ütögeti párszor mankóját, mint aki ellenőrizi, egyben van-e még, azután döcögve elindul a kihalt park felé. Itt végzi szükségét, akár egy állat, ezt nem lehet megszokni, gyűlölködve néz végig csonka lábán, hogy rohadjon meg, szakad ki belőle…

Matracának támasztott háttal figyeli az embereket. A nap már felkelt, fényével bevilágította a belvárosi utcát. A banknegyed lassan benépesül, az emberek egymás mögött sorjáznak, szemükben közöny és félelem, ha pillantásuk találkozik az övével. Némelyek sanda tekintettel merednek rá. Kalapját kis ívet rajzolva lábukkal, ügyesen kikerülik, van, aki az utca másik oldalára tér át. Az ócska kalap szinte üres, néhány tíz-és húszforintos hever az alján.

Szeme előtt lábak haladnak el, vékony, meg tömzsi, nadrágos, és szoknyás, egymás után végtelenített futószalagon, nem is lát mást csak lábakat, egyre csak lábakat, mintha a világ nem is állna másból csak lábakból, menetelnek sorjában akár a kötelességtudó katonák.

Megtapogatja a flaskát, a matrac alá van rejtve, gyere cimbora, mondja, és a szájához emeli, nagyot húz belőle, szeme előtt lassú táncba kezd a két betű, lassan összefonódnak, így táncolt ő is az asszonnyal, összesimulva, eggyé válva, ez az utolsó gondolata, azután álomba zuhan. Hárman ülnek a fehér abrosszal terített asztalnál, szedik a porcelántálból a szabályos gombócokká gyúrt húst, az asszony szemében pajkos kacsintás, Zsigmond, a gyerek közöttük ül, gondtalan nevetése, akár a híd, szorosan összeköt. Iskolai futballcsapata mérkőzést nyer, büszkén kihúzza magát, feszít.  

Lépések zajára ébred. Kezét védő mozdulattal szeme elé emeli, reflektorként vakítja a nappali fény. Az álomból lassan kirángatja a hang, ami egyre közelebb ér, még nem érti, csak hallja a szavakat, valaki előtte áll, erős lábait fekete nadrág takarja, a lábfejeket pedig fényes cipők… A hajléktalan érdeklődve tekint föl.

Egy fiatal férfi beszél hozzá, nem érti, mit mond, a száját kezdi figyelni, segíthetek, olvassa a szájról, nem, nem kell, feleli dacosan, szinte büszkén, hunyorgó szemmel vizslatva, a jövevényt. Hiába, már a szeme sem a régi, szemüveg kellene, de minek is, ironizál magában, nem akarja ő látni ezt a világot. Az öltönyös alak nem mozdul, mintha várna valamire, halkan megköszörüli torkát, az öreg szeme közé néz. Szeretnék segíteni, kezdi, de folytatni nem tudja, hangja elcsuklik.  Mit akar, kérdi az öreg, közben óvatosan a kalapba néz. Benne ropogós papírpénz. Ezt maga tette bele, kérdi, miközben fürkészni kezdi az ismerősnek tűnő arcot. Maga, krákogja, magát mintha már láttam volna, mondja, nekem maga adott már pénzt, nem is olyan rég, mondja és bámulja az öltönyöst. Hangja gyanakvó, a férfi meg csak áll, még mindig mozdulatlanul.

Mér’ ad ilyen sokat, kérdezi bizalmatlanul, egy koldusnak nem jár ennyi, gúnyos röhögés fogja el, majd vad köhögő roham festi vörösre ráncos fejét. Mondja, mér’ ad maga ennyit, krákogja reszelős hangon egyre, mire a férfi pár bizonytalan lépést tesz, kicsit hátrébb áll, kellő távolságra a rongyokban fetrengő hajléktalantól. Nem mer szólni, dermedten nézi az öreget, zavarában nem tudja, menjen-e, vagy maradjon, végül elköszön, hát akkor, az ég áldja meg, hadarja, de lábai nem indulnak, meredten nézi a koldust tovább. Mondjon már valamit, üvölt az fel, a hang végigsöpör akár a vulkán, az utca beleremeg, a férfi, mint akibe villám csapott, megrázkódik, megrökönyödve áll. Nem tud mozdulni. Hogy történt, kérdi félve, riadt tekintete a csonka lábra téved.  Az öreg előkapja a flaskát, mutatja felé, hát így, így fiam, hogy a rohadt élet… Baleset volt, kezdi. Baleset. Legurultam a hegyről… A fiammal voltam. Ügyes gyerek volt, jó mozgású, de nem tudott követni az úton. Túl gyorsan mentem felfelé, mindig hátrafordultam, néztem, jön-e már. Kevés kellett volna, hogy felérjünk a hegy tetejére. De rosszul léptem, érti, szeme vadul villogott, emlékei elborították. Rosszul léptem, fiam… Ennyi az egész… mondja befejezésképp, fáradt fejét lankadtan vállai közé ejti, akár egy bús madár. Az öltönyös dermedten áll. És a felesége, kérdi, és… a fiú?  A kérdésbe szinte beleremeg, reszkető testén vacog a vadonatúj öltöny. Az öreg ráemeli fásult tekintetét. 

Nincsenek már… illetve, az asszony meghalt. Nem sokkal a baleset után… Hosszan betegeskedett… A fiú pedig külföldre ment… Tanulni… Én mondtam, hogy menjen… Mondtam, menj, most már lehet. Én még nem mehettem külföldre. Más idők jártak akkor. Ő jól tanult, mondtam, menj világot járni. Eleinte nem akart… Féltette az anyját. Amikor meghalt, elment. Egyedül maradtam. Én már nem tudtam ingázni Pest és vidék között. A lábam nem bírta. Nem kellettem a gyárba sem. Pedig szerettem a munkám, köszörűs voltam. Egy nap kitettek. A munkásszállón még húztam volna egy darabig. De azt is felszámolták. Nem tudom hová lett az a sok ember. Sokszor tűnődöm, vajon mi lehet most velük? Tudja, nagyon nehéz idők voltak. Szóval, kitettek a gyárból… Segélyen éltem ameddig lehetett, meg a tartalékból, azután lassanként elfogyott a pénz, egyedül nehéz volt… Eladtam mindent, ami mozdítható, azután már nem maradt más, csak a lakás. Végül már az sem. Egy nap azt mondták vége. Hozták a végzést. Mennem kellett… az öreg itt beharapta a száját, szeméből pár gyors könny hullott, láthatóan szégyellte, kicsit arrébb húzódott. Az öltönyös lehajtott fejjel, némán hallgatta. A feszült csöndet darabjaira szabdalta a szűnni nem akaró krákogás, szipogás. A férfi bizonytalan mozdulattal zsebkendőt húzott elő, a hajléktalan felé tartva, de az kabátujjába törölte az orrát. Percekig nem szóltak, a csend, akár a penge.

Az öreg apró, kapkodó mozdulatokkal rendezgetni kezdte vackát, jelezve, aludna már, vagy rágyújtana, azt kívánta, hagyják végre egyedül, most, hogy az emlékei végleg kiszolgáltatták, még védtelenebbnek érezte magát.  Most már mindent tud, szakadt ki belőle, akár egy kinyilatkoztatás. Most már menjen, dörmögi, de a fiú nem mozdul. Menjen már, hörög újra, elég volt, nem érti? A fiatalember megrándul, majd lassan elindul. Megáll, háttal az öregnek. Hozok magának enni… Muszáj ennie valamit, állapítja meg, még mindig háttal az öregnek. Azt, enni… röhög a hang hátulról. Inkább cigit hozz, fiam. Az kell nekem, nem a kaja. A férfi, félig a hajléktalan felé fordult, de nem nézett rá. Fényes cipőjének orrát bámulta hosszú percekig, mire megszólal. Tudja, az apám… Azt hittem… meghalt. Haragudtam rá. Őt hibáztattam anyám haláláért. Nem akartam róla tudni. Külföldön éltem egy darabig. Közben meghalt a nagyanyám… Ő még tudhatott róla. Az apámról. De nem kerestem. Aztán írtam neki egy levelet… De nem válaszolt. Azt hittem, haragszik. Nem tudtam, hogy… hogy elköltözött, nyögte ki végül, és erejét vesztve leroskadt a hajléktalan mellé. Zsebkendőjébe temette izzadt arcát, válla rázkódott a feltörő zokogástól. Az öreg csak ült, szeme megakadt a szemközti ház falán. Hosszú idő telt el, mire megszólalt. Fiam... Napok óta nem ettem semmit… Azt álmodtam… Azt álmodtam, hogy töltött káposztát eszem. Csak úgy nyeltem a fűszeres húsgombócokat. Hangja megbicsaklott, megnyalta remegő szája szélét, nem tudta, hogy folytassa. Szóval… tudod, nem egyedül voltam… Együtt volt a család. Mindannyian ott voltunk, tette hozzá halkan, miközben tekintete lassanként levált a ház faláról, és az öltönyösre emelte. Adj nekem enni, kérte. Bizonytalan mozdulattal a mellényzsebébe nyúlt, megtapogatta a flaskát. Matraca alól előhúzta a gyűrött kartondobozt, és fázósan cigarettára gyújtott.

 

  
  
 

Gerle Kiss Éva (Budapest, 1976) költő, író, könyvtáros

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.