Videó

Egy perc VERS – Hétvári Andrea: KICSINNYÉ LESZ




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Köves István: Transzfer

 

 

TRANSZFER



Már második napja északra tartva, megállás nélkül, dohogva fúrta előre magát az enyhe emelkedőn a kopott, zárt vagonokból összeláncolt szerelvény a kifosztottá csupaszodott, elárvult végtelen mezőn, mindig csak nyílegyenesen észak felé, mintha utasaival nem is egy elérhető, emberlakta településhez igyekezne, hanem egy új, emlékeztető meridiánt akarna fölrajzolni glóbuszunknak erre a mindközönségesen csak sztyeppének nevezett, annyiszor elátkozott karéjára.

Benne az elgémberedett férfiak némán szorongtak kíméletlen ökölharcban kivívott helyükön, nem szóltak egymáshoz, magukba süppedten néztek a süket semmibe, mintha nem maradt volna szavuk, sem arra, amit látnak, sem arra, amit éreznek. Gondolattalanná vert, vágytalanná alázott lényekként haladtak végzetük felé, félszáz bóbiskolva szendergő kényszermunkás meg az az összezúzott lábú, ájult fiú, akit ráadásként dobtak föl az őrök induláskor, mielőtt rájuk zárták a vagonajtót.

Ebbe a csöndbe szorulva, azóta hallgatják a fiú idegtépő, hol erősödő, hangosodó, hol gyöngülő, halkuló jajgatását, két nap, két éjjel, a szüntelen, lassacskán kutyaszűkölésbe fúló sikoltozást.

Hallgass már el, te kölyök! – mordult második este a sikoltozó péppé tört lábúra Fedor, a vagon-nacsalnik.

Nincs eszénél. Nagyon szenved, nem tudja abbahagyni – próbáltam menteni.

A hórihorgas, nagycsontú férfi akkor odalépdelt a földön fekvő testek között, letérdelt mellé, kicsit megemelte a fiú csatakos, sápadt fejét, maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.

No gyere, testvér – mondta aztán, s miközben baljába fogta a tarkóját, jobbjával kisimította a homlokára tapadt seszínű hajcsomókat.  

Másféle, süketítő csönd nőtt a vagonban, az emberek előredőlve füleltek, mialatt Fedor hatalmas markát gyöngéden a fiú nyakára fonta, tisztán behallatszott, ahogy a vonatkerekek vidoran ugrálva kattognak a váltókhoz érve a fényesre kopott sínszálak durva varratain.

Rémülten kutattam: Szülhet szörnyűséget a helyesen cselekvés kényszere? Hogyan, mikor vész el az emberség? Huss, egy pillanat, s az előbbi együttérzés csak úgy átadja a helyét a közönynek? Hova tűnik a részvét? Mikor telepszik az emberek közé az önzés?

Hangtalan vezényszóra pattant el az a láthatatlan kötelék, ami addig összekötötte a foglyokat. Se bilincs, se gúzs nem kellett már, őrizetlenül is önmaguk rabjaivá váltak.

Mindenki hallotta, a legtávolabbi sarokban is jól lehetett hallani az összeroppanó gégeporc kattanó hangját, mintha egy zsebkés pengéje csapódott volna a helyére.

Végre megnyugodtak a lelkek, álomba zuhanhattak.  

Hajnalban egy őrtorony lábánál állt a szerelvény. Mire az új lakosok kapkodva bezsilipeltek a lágerbe, megkapták foszlott takaróikat, elhelyezkedtek az otthonosan bűzlő barakkokba, minden brigádvezetőnek volt valami figyelmeztető csúfneve. A mienket, Fedort, ettől kezdve Megváltónak emlegették.

A terhétől szabadult vonat vidáman kanyarodott a visszafele vezető, párhuzamos sínpárra, kettős füttyszóval búcsúzott szállítmányától, attól a néhány holttesttől is, amelyek ideiglenesen a szurkos talpfákon maradtak, úgy feküdtek, arccal lefelé, mintha csak a felkapaszkodó Nap vakító sugarai elől rejtőzve hevernének ott.   

 

  
  
 

Köves István (Budapest, 1938. 03. 29.) költő, drámaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.