Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Piro M. Péter: A létező Trianon

 

Terpeszben állt a „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” felett, aztán beleköpött.
Ez már a negyedik „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” volt, mert itt mindenkinek az folyik a kertje alján. Érthető, hiszen ez egyféle turistacsalogató attrakció, másrészről meg tényleg több patak szalad össze Marosfőn, hogy a végén összejöjjön az igazi.
A Maros-Mures. Muris.
Vigyorogva elindult egy vadcsapáson, mert hosszú út előtt állt. A Hargita volt a cél, tudta, hogy erre rá fog menni a napja. De nem bánta, hiszen ezért jött ide, ezért spórolt egy évet, hogy most egy hétig hegyeket másszon szerte Erdélyországban.
Esténként meg hallgassa majd, miket hordanak össze a székelyek (némi huncut mosollyal) a medvékről, farkasokról, viperákról.
Nem félt tőlük, ismerte a hegyeket. Csaba, a menedékház öreg gondnoka szerint „érezte”. Ez annyit tett, hogy minden zajról és nyomról tudta a történetet, és alapból kerülte a forgalmas ösvényeket.
Magabiztosan tájékozódott, és tervet készített fejben, hogy vacsorára megérkezzen a szálláshelyére. 
A juhtúrós puliszkát nem akarta kihagyni.
Meg az azt követő pálinkázást sem.
Közben lassan megbeszélik majd a világ dolgait és a világ legrövidebb tósztjait mondják: − Na!
Ennyi.
Ivás.
Király, semmi flikk-flakk. Aztán Imre, aki egy igencsak kikupálódott gazfickó, biztos megint megpróbálja behúzni a csőbe valami eszement történettel.
Mint tavaly.
Elmosolyodott. Már tudta, hogyan csinálnak a pityókából bort a székelyek. Hosszan kerülgették a témát, köntörfalaztak, aztán a végén kibökték:
Ha jó a termés: egy részét elcserélik szőlőre.
(Persze nem mindig ilyen vidám a dolog. Kicsit most is tartott tőle, hogy megint szóba kerül majd az a bizonyos népszavazás. Eh-eh, kellemetlen dolog magyarázkodni a saját országod miatt.) 
Viszont addig is van itt minden, amit ősszel kínál a hegy: vackor, szeder, forrásvíz.
Vagy éppen az útjába botló vadmálna. Szedegette szorgalmasan, bár némi bűntudata lett amiatt, hogy konkurenciát támasztott a medvékkel. Nekik tényleg szükségük van erre a tápláló gyümölcsre, hogy felhízzanak télire. De hát..., olyan jó az íze!
Óvatosan tovább haladt, figyelt, szagolt, hallgatott, érezte a hegyet.
Medve, farkas, zerge még nyomokban sincs.
Visszaszorultak.
Bezzeg a nyulak és az őzek jól elszaporodtak, ürülékük ott van mindenhol.
Erről valahogy eszébe jutott az előző nap egyik emléke. Elgyalogolt Vaslábba (Vaslabeni), és mivel útba esett egy kocsma, (hogy-hogy nem) bement, és kért egy szőke sört.
Csak így, tökhülyén, magyarul.
A pultos hölgy meg azt prüttyögte az ősi dákóromán nyelven, hogy nem érti. Kínos, mert a smink ellenére is látszódott, hogy itt él vagy ötven éve, s talán egy-két magyar mondat nem terhelte volna túl a szervezetét. (Bezzeg a korondiak! Saját fülével hallotta nemegyszer, hogyan kommunikálnak négy-öt különböző külföldivel, ha el akarnak adni valamit.)
A történet végül is úgy ért véget, hogy a sörre igencsak szomjazott, hát nyelvet váltott és kérte:
− Una blonda bere! Multumesc!
Így megy ez manapság. Túl sok korlát van még mindig egyesek fejében. (Neki is volt, persze. Jó régen. Már óvodás korában szívesen nézegette a földrajzi atlaszt, és azt hitte úgy van minden, ahogyan ott látja. És amikor először lépte át a határt a szüleivel és a testvérével, döbbenten tapasztalta, hogy nincs ott vastag piros vonal és az ország színe is azonos. A bátyja meg kiröhögte.) De most nem ez a lényeg, hanem a gyönyörű táj, a hasítóan tiszta levegő és a lassan kibontakozó sziklás csúcs!
Beosztotta az erejét és a távolságot, a maréknyi vadkörtét, amit útközben szedett és a flakon vizet, amit egy forrásból töltött újra.
A fák egyre kisebbek lettek, a fehér kövek egyre nagyobbak.
A végén erősen tapadni kellett a sziklához, három ponton támaszkodva, egy helyen fogásokat keresve. Erősen leizzadva és kissé fujtatva ért fel a tetőre.
Szétnézett ennek a világnak a tetejéről, és úgy érezte magát, mint az Isten.
(Na, jó, egy kopaszodó, korosodó és kissé alkoholista isten.)
Itt egyértelmű válaszra talált arra vonatkozóan, amin egész úton morfondírozott.
A korlátokat mi magunk állítjuk fel, emberek, ilyen-olyan okokból. Aztán berajzoljuk a térképekre, meg az agyunkba, mintha az úgy is lenne.
Pedig a valóságban nincsenek határok.

  
  
 

Piro M. Péter (1968)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.