Túl akartam lenni megint valamin. S ebbe nagyon belefáradtam. Hát soha nem lesz már úgy, hogy benne tudnék maradni egy dologban s ne áhítoznék egy másikra? S az a másik is ugyanúgy örömömre lesz. Mint az előző, Abban sem lehetek otthon, csak futólag mindig. Eddig tényleg csak áthaladtam az eseményeken. Nem néztem se jobbra, se balra, (most kinyitom a szemem) megállok, mintha önként, büntetésből sanyargattam volna a testemet, a lelkemet. Vagy az eszemet? Bújtam a könyveket, s nem néztem ki a lakás ablakán a pompázatos tájra. Ha nem tudom, mondom magamnak, most van az élet, s az nem irodalom, hanem szerelemszag, jázminillat és egy tipográfiai arborétum. Tömény gondoskodás és munka és csipetnyi élvezet csak. Most van a földi praxis, az elme évezrede én ne érzném a lényeget? Amit pedig megérthetek. Ezen nem fogok ezentúl rágódni. Élni akarok megint. S rábólint az Isten. Majd ő megmondja. Hát jó. Az Isten nem néma, megérti,amit lát. Mert szavai tények, beszéde a világ. Pseudosilesius mondata. Érdekes szöveg, semmi több. De használható! Akár kagylóban talált könnyek.
|