Túl  akartam  lenni   megint  valamin.  S  ebbe  nagyon belefáradtam.  Hát  soha   nem  lesz már úgy,  hogy  benne  tudnék  maradni  egy dologban s ne  áhítoznék egy  másikra? S  az  a  másik  is  ugyanúgy örömömre lesz. Mint  az  előző,  Abban  sem lehetek otthon, csak futólag mindig.  Eddig  tényleg  csak  áthaladtam  az  eseményeken. Nem   néztem   se   jobbra, se balra, (most  kinyitom  a  szemem)  megállok, mintha  önként,  büntetésből  sanyargattam  volna  a   testemet,  a  lelkemet. Vagy  az  eszemet?  Bújtam a könyveket, s nem  néztem  ki  a  lakás  ablakán a pompázatos tájra. Ha nem  tudom,  mondom magamnak,  most  van  az  élet, s az nem irodalom,  hanem szerelemszag,  jázminillat és egy tipográfiai arborétum. Tömény gondoskodás és munka és csipetnyi élvezet csak. Most van  a földi praxis,  az elme évezrede  én ne  érzném  a lényeget? Amit pedig megérthetek.  Ezen nem fogok  ezentúl  rágódni. Élni  akarok   megint. S  rábólint  az  Isten.  Majd  ő  megmondja.  Hát  jó. Az  Isten  nem néma, megérti,amit lát. Mert szavai tények,  beszéde a  világ. Pseudosilesius mondata. Érdekes szöveg, semmi több. De használható! Akár kagylóban talált könnyek.

Kántor Zsolt (1958-2023) költő, író, szerkesztő, pedagógus