Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Bányai Tamás: Úri negyed (4. rész)

 

***

 

Másnap Plangárné Lujza is felkereste a kórházat. Lübkéné ágya mellett rögtön a lényegre tért.

– A fia nem maradhat egyedül, szülői felügyelet nélkül. A társadalom érdeke is azt kívánja, gondoskodjon róla valaki, nehogy rossz útra térjen. Kilenc éves, könnyen befolyásolható, s talán nem kell mondjam, hogy ez mit jelent. A maga fiát amúgy sem nevezhetjük egy ártatlan báránynak.

    Lübkéné növekvő rémülettel hallgatta társbérlője szavait. Lujza igyekezett sötét és riasztó képet festeni csavargó kölykökről, akikből előbb utóbb bűnöző, a társadalom söpredéke válik. Az elmúlt rendszerben, mondta, senkit nem érdekelt a gyerekek, a fiatalság sorsa. Tudja ő azt nagyon jól, bizonygatta, hogy mi lett azokból, akik ugyan nem önszántukból, de nélkülözték a gondoskodást.

    – Szeretem én a gyerekemet, és gondoskodom is róla – vetette ellen Lübkéné.

    – Ne áltassa magát – torkolta le Plangárné Lujza. – Vagy azt hiszi elegendő, hogy maga megbízta Gizikét a táppénzének felvételére meg a pénz beosztására? Ez magának gyermeknevelés? Gizike mégsem az anyja a maga fiának, neki is vannak egyéb kötelességei, nem tarthatja folyton Herberten a szemét. Mi is törődnénk vele, ez a legtermészetesebb, csakhogy mi is sokat dolgozunk, ráadásul nekünk ott van Józsika, még őrá sem tudunk annyi időt fordítani, amennyit kellene.

    – Értem – hebegte Lübkéné erőtlenül. – De mégis, egy intézet?

    – Mondjuk inkább gyermekotthon. Az intézet szónak rossz csengése van, amelynek hallatán mindenki a régi egyházi intézményekre gondol. Szadista papokra és félelemtől rettegő, sokat bántalmazott gyerekekre. Ma már, hál’istennek, más világ van. A szocialista nevelőotthonokban képzett pedagógusok vigyáznak féltő gonddal minden egyes gyerekre, akik semmiben sem szenvednek hiányt.

    – Nem is tudom – sóhajtott fel kétségek között Lübkéné.

    – Gondoljon önmagára. Ne mondja nekem, hogy nem nyugodtabb maga is, ha bizton tudja, jó kezekben van a fia. Hogy nem kerül korpa vagy éppen népünk ellenségeinek karmai közé. Feltételezem, nem akar úgy járni Herberttel, mint a férjével.

    Lübkéné megkapaszkodott az ágy szélében. Halálra váltan meredt a társbérlőre.

    – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte alig hallhatóan.

    – Őt is rossz útra térítették, vagy nem? – Plangárné Lujza nyeregben érezte magát. – És mi lett a vége? Szomorú, hogy így történt, ám higgye el, én együttérzek magával. Ezért is jöttem ide. –  Rövid szünetet tartott. – Vagy a fiát is el akarja veszíteni?

    – Nem, dehogy! Isten ments! – tiltakozott az asszony minden erejét összeszedve.

    –Na látja! Ezért kell, hogy valaki gondját viselje. Nehogy elkallódjon. Nem tudni, meddig tartják magát szanatóriumban, de biztos nem tovább két-három hónapnál. Az meg nem a világ. Végtére is nem arról van szó, hogy végleg elvegyék magától Herbertet.

    – Elvegyék? - hüledezett Lübkéné.

    – Nem úgy értettem. Persze, ha rossz útra tér, akkor hozzájárulás nélkül is intézetbe viszik.

    – Miféle hozzájárulás?

    – Hát az, hogy jobb lenne, ha maga kérné, helyezzék Herbertet gyámság alá arra az időre, amíg maga a szanatóriumban fekszik.

    – Én… én… nem is tudom…

    – Gondolkodjon rajta. És ne felejtse, hogy a maguk érdekében akarunk eljárni.

    Plangárné Lujza magára hagyta Herbert anyját kétségbeesett gondolataival viaskodni. A kórtermet elhagyva felkereste az osztályvezető főorvost. Saját fülével akarta hallani, mit mond a szakértő a beteg állapotáról.

    Lübkéné ezalatt rémálmokat látott.

Férje halálának körülményeiről semmit sem tudott. Egy, a háború után Németországból érkező embertől azt hallotta, hogy kivégezték. Ezt azonban senki sem erősítette meg, mint ahogy azt sem tudta senki, ha valóban így történt, kinek mi oka lehetett erre. Ő maga sohasem volt képes ezt igazságnak elfogadni. Tudta, hogy Herbert Lübke nem volt a náci párt tagja, s hogy egyáltalán nem rajongott a Führerért, sőt! Akkor meg miért végezték volna ki?

    Mégis, bitófát látott maga előtt, alatta ott állt a két Herbert, apa és fia, ő meg esdekelve könyörgött a hóhérnak, aki durván ellökte magától. Felsikoltott, kezével segítség után kapkodott, de csak a levegőt markolászta.

Nemsokára jött az ápolónő, akitől nyugtatókat kapott és békésen aludta át az éjszakát.


***

 

  
  

Megjelent: 2017-04-05 16:00:32

 

Bányai Tamás (Budapest, 1946 - 2017)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.