Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bene Zoltán: C.H.G följegyzése az első csókról (Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

 

C.H.G följegyzése az első csókról

 

Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből

 

 

Első gimnazista voltam, amikor először csókolóztam életemben. Liza nevű osztálytársnőmet csókoltam meg, bár helyesebb úgy fogalmazni, ő csókolt meg engem. Két hónapig jártunk együtt, jelesül 1985 novemberében és decemberében. Többnyire, persze, nem jártunk, hanem padokon ültünk a Stefánián, a Tisza közelében, a növekvő hidegre fittyet hányva. Beszélgetéseink rendre elakadtak, s Liza ilyenkor csókkal oldotta meg a helyzetet. Különös volt az egész. Két hónapig egyfolytában érthetetlenül izgatott voltam. Nem szexuális értelemben (bár az is előfordult), egészen más módon. Minden érzékem és szervem stimulálta valami megfoghatatlan sejtelem. A növényeken futhat végig hasonlóképpen a remegés a tavasz közeledtén.

A téli szünetben egyszer sem láttuk egymást, mert Liza nem Szegeden élt, hanem az egyik környékbeli faluban. A városban kollégiumban lakott, a szünetet viszont értelemszerűen otthon töltötte. Nem csak nem láttuk, de nem is hallottuk egymást, mivel egyikünk családja se rendelkezett telefonnal, ami akkoriban teljesen normális dolog volt, így aztán úgy éltünk másfél hétig, mintha több tízezer kilométer választott volna el egymástól bennünket, nem csupán ötvenegynéhány. Ilyen sem lehetséges ma már a mi tájainkon, a mobiltelefon, a Skype, a Viber, a közösségi háló miatt olybá tűnik, mindig együtt lehetünk azzal, akivel akarunk, a távolságot megszüntettük. Ha jobban belegondolok, ebben a vonatkozásban 1985 közelebb állt a középkorhoz, mint a jelenhez, holott az egyiktől fél évezred, a másiktól mindössze harminc esztendő választja el.

Hanem most nem erről van szó. Arról akarok mesélni, hogy amikor januárban elkezdődött az iskola, én a tudtomon kívül már napok óta szingli voltam megint (bár akkor még nem ismertem ezt a később oly trendivé váló kifejezést), Liza ugyanis a téli szünetben visszatért azon falubeli fiú karjaiba, akinek karjaiból az enyémbe hullott november elején. Ezt az első nap első szünetében egy másik osztálytársnőmtől, Liza falubelijétől tudtam meg, miközben exem a vécében töltötte az időt.

– Egy olyan fiúért hagy el – mondta fontoskodva a lány –, aki korábban már megszívatta.

– Mert volt már korábban? – ámultam el, majd, látva, hogy beszélgetőpartnerem nem érti, mire célzok, így tettem föl a kérdést:

– Liza előttem is járt már azzal, aki miatt most elhagy?

Osztálytársnőm (csúnya, de kedves lány volt, ha jól emlékszem) együttérzőn bólogatott.

Tehát mindössze egy röpke közjátékra szólt a szerződésem. Annak a lánynak az életében, akiről sokáig azt hittem, ő az első szerelmem, csupán intermezzo voltam. Nem is hosszú, nem is emlékezetes. Amidőn tavasszal, dupla tornaórán elmentünk az osztállyal az uszodába (a SZUE nevűbe, amelynek fedett részét gombának hívta az egész város), és Liza igen vonzó testét leste mindahány, medencében tespedő fiú osztálytársam, már senki nem emlékezett arra, hogy akit épp bámulnak, azzal én nemrégiben még együtt jártam.

– Ez olyan, mintha nem fejezték volna be – mondta Sonka ugyanabban az uszodában közel harminc évvel később, kizökkentve az emlékeimből, és nekem egyet kellett értenem vele. A fejünk fölött a meztelen beton. A párás, klórszagú levegő legalább a régi, gondoltam, de semmi egyéb. A gomba helyére épített üvegpalota sötét. Ez önellentmondás, viszont igaz. A legsötétebb sarkában helyezték el a gyerekeknek szánt medencét. Kétezres reflektorral szórják a kölykökre a fényt. A néhány éve avatott fürdőkomplexum csempéi közt a fuga számos helyen vöröses színű. Rozsdásak a csúszdák csavarjai. Csúszdából mellesleg rengeteg van. Keresztül-kasul szövik a teret, zöld, kék, piros műanyagkígyók kacskaringóznak mindenfelé.

Úszómedencét ellenben hiába kerestünk az üvegpalotában. Nincs. A gombában volt, szerettük. A két másikat is. Mind eltűntek. Most két élményt nyújtó, egy gyerekeknek szánt és egy gyógyvizes, összesen tehát négy áztatókád fedett. Ha jól számoltuk, ennyi. (Vagy öt? Olyasmi.)

– Gyerünk szaunázni – mondta Sonka, de az egyetlen finn szauna tele van hormonzavaros rozmárokkal.

– Gyerünk ki – javasoltam erre én. És lőn.

Kinn hiába kerestük azt a medencét, aminek a partján hajdan körös-körül beton virágtartók sorakoztak, és amiből gyerekkorunkban gyakorta menekültünk ki fejvesztetten, mivel mindig akadt vicces kedvű egyén, aki beleszart. Olyankor a medence kiürült, míg az úszómester egy hálós készséggel ki nem halászta a hurkát. Utána a nép íziben visszaereszkedett a vízbe. A medence helyén most amőbaalakú csuda. Csúszdák futnak bele, élményelemek fortyogtatják a vizét. Ha valaki beleszarik, a Föld is megáll forgásában: fertőtleníteni kell.

– Mi van, ha lemerül az élményelem? – kérdezte Sonka.

– Baj – feleltem, közben megállapítottam, hogy a kültéri gyerekpancsoló talán ott maradt, ahol volt. Nem szebb, nem csúnyább. A híd lábánál az úszó- és a lubickoló medencék is alig változtak.

– Kinn egy fokkal otthonosabb, mint az üvegezett betonerődben – nyugtázta Sonka.

– Az – hagytam rá.

Ittunk egy sört. Körülöttünk szerb és román szó, magyar igen ritkán. Ez egyfelől örvendetes (bevétel, bevétel, bevétel!), másfelől lehangoló: honfitársainknak nincs pénze erre. Meg aztán, ha a vendég lecsúszott már mindenen, amin lehet (ez úgy két óra), bugyogtatta a bugyogójába a buborékot és dögönyöztette a vállát a lezúduló vízzel (ez úgy egy óra), még elmehet szaunázni (ha befér), azzal vége. Ahhoz képest, hogy ez egy víziváros, nem túl hosszú idő bejárni…

– A SZUE, ugyebár – jegyeztem meg –, a SZUE, a gomba, a partfürdővel, ahová már nincs is innen átjárás, szóval, azok is értek ennyit. De inkább többet. Csúszdák meg bugyborékok ide vagy oda…

– Morogsz, mint a medve – zsörtölt velem Sonka, és igaza volt. Meg nekem is igazam volt. Nem jobb ez a víziváros annyival a régi strandnál, amennyivel drágább. Annyival semmiképpen nem jobb. Őszintén szólva, nem tudom, megérte-e annyit költeni rá. Ha a belépők ára felől közelítem, inkább nem. Ha a bevétel felől, lehet, hogy igen, nem tudhatom. Ha magam felől, biztosan nem érte meg ez nagy fölhajtás. Ha Sonka felől, szintúgy. Elvégre négy órát töltöttünk ott, s a végén Sonka olyat mondott, amilyet még sosem:

– Ez a sör keserű…

Pedig nem is beszéltem neki arról, hogy amikor 1986 tavaszán megpillantottam itt Lizát fürdőruhában, megállt a szívem. A többieknek a faszuk állt föl, nekem a szívem le. Nem azért, mert Liza olyan világszép volt (szép volt), sokkal inkább a társaim, s köztük Sonka miatt. Egyikük sem volt tekintettel rám. Mentek a megjegyzések, úsztak a páradús levegőben a kamaszkori túlfűtött szexualitás ihlette, életerőtől és testnedvektől duzzadó kijelentések. Hogy nem sokkal korábban én annak a lánynak a kezét szorongattam aléltan, akit ők képzeletben éppen basznak, az senkit sem érdekelt; meg se fordult a fejükben, mit érezhetek a megjegyzéseik hallatán. Ez végtelenül rosszul esett. Nem, ez így ebben a formában szemenszedett hazugság. Nem rosszul esett – kegyetlenül letaglózott, keresztre feszített és kerékbe tört, karóba húzott és izzó vastrónra ültetett. Megalázott, elbizonytalanított, kétségek közé kergetett...

Liza révén rá kellett jönnöm, hogy az élet nem olyan, mint azokban a regényekben, amiket gyerekkoromban olvastam, nem fekete és fehér. Inkább egyöntetűen szürke. Nem végletes. Bizonyos értelemben árnyaltabb, egyúttal sekélyesebb és összehasonlíthatatlanul jelentéktelenebb. Hiányzik belőle a fennköltség, a nemesség. Hiányzik belőle a magasztosság, hiányoznak az igazi, mélyen gyökerező érzelmek. Most azt gondolom, hogy már akkor is régóta haldoklott mindaz, amit örökbe kaptunk. S ami mostanra halott. Csak az idegek rángnak még.

  
  
 

Bene Zoltán (Szeged, 1973.) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.