Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Fülöp Gábor: Átköltözésem története (2. részlet)

 

Szóval visszaköltöztem Budapestre, ahol annak idején egyetemre jártam, sőt, meg is nősültem. A hetedik kerületben vettem lakást, akkor még számomra furcsa környezetben, hiszen előtte Budán éltem. A Mártírok útján (ma már ismét Margit körút, persze), majd a Vár aljában a Szabó Ilonka utcában. A Moszkva tér nekem most is Moszkva tér marad, szép emlékek fűznek hozzá, viszont míg meg nem néztem a lexikonban, fogalmam se volt, ki az a Széll Kálmán. Azt hiszem, sokan így vagyunk ezzel. Idegen volt számomra nem csupán a hetedik kerület, de maga Pest is a „túloldalával”. Jobban szerettem a Duna jobb oldalát. Sok rosszat hallottam a pesti oldalról, de itt olcsóbbak voltak a lakások és nem is akartam erőltetni Budát. Végül beleszerettem a hetedik kerületbe és annak lakóiba is, szinte egyenként.

Újvidéken több helyen is laktam. Amikor egyetemistaként az ELTE-re jártam, többen is, egymástól függetlenül megkérdezték, mi Újvidék fővárosa. Mondtam nekik viccesen, hogy Novi Sad. Ezt értették, pedig állítólag igen nehéz volt bekerülni akkor az egyetemre és a bölcsészkarra nyilván azok kerülhettek be, akik nem tudták, hogy Újvidéknek Mária Terézia adományozott városi rangot és akkor igen diplomatikusan latinul Neoplantának nevezte el, ebből lett aztán a párhuzamosan használt Újvidék, Novi Sad és Neusatz városnév, a településen élő nemzetek nyelvén. Tehát semmi „irredentizmus” nincs az Újvidék névben. De hát honnan is tudhatták volna ezt bölcsészhallgató társaim, akiknek a mamájuk és a papájuk sem tudta, azért is kerülhettek be az egyetemre. Nem volt minden csoporttársam ennyire hülye, többekkel ma is jó barátságban vagyok, mások még ma sem tudják, mi a Bratislava és a Pozsony közti különbség. Hacsak nem a történelem. Mindegy, elkalandoztam.

Szóval, beleszerettem a hetedik kerületbe. Kiderült – amit nem tudtam -, hogy a szomszédos Damjanich utcában született Karinthy Frigyes, Örkény István, itt élt Kéthly Anna, meg, akit érdekel bővebben, olvassa el erről Németh Erzsébet könyvét, ha hozzájuthat egyáltalán. Pesti méretekben viszonylag kis utca, viszonylag sok zsidóval. Talán majd néhányan MEGORROLNAK ezért, de hát ezek az emberek magyar zsidók voltak és sokat is tettek a magyarságért, akárcsak a közeli Városligeti fasori gimnázium egykori diákjai, Neumann János, Wigner Jenő és (?), közülük ketten Nobel-díjasok. Sok nemzet büszke lenne arra, ha csak két Nobel-díjasa lenne. (Nekünk van több is, igaz, talán csak Szentgyörgyi Albert kapta meg ezt a díjat, amíg Magyarországon élt, akkor sem a C-vitamin kimutatásáért, az „irodalmiról” meg nem is érdemes említést tenni.). Persze, például Csurka István is a Damjanich utcában lakott, talán ő másként vélekedne valahai szomszédairól, de a „magyar” irodalmi Nobel-díjasról valószínűleg osztaná sokunk véleményét, akik tudjuk, hogy erre a díjra jelölték Móricz Zsigmondot, Déry Tibort vagy Illyés Gyulát is. Hm.

Újvidéken szép helyen nőttem fel, „normális” szerbek között. A város központjában nemigen laktak magyarok, szerbekkel játszottam és csevegtem, de mi otthon csak magyarul beszéltünk. Egy időben elkezdtünk templomba járni. A húgom se értette, én sem, hogy most ez mi a csuda. Ráadásul református templomba, ahol végig kellett hallgatnunk az egész süket dumát, nem lehetett ki-be járkálni, mint a katolikusoknál. Minden vasárnap, ünneplőbe öltözve. Csak évekkel később derült ki, hogy édesapámat igencsak kapacitálták, hogy lépjen be az akkor egyetlen Pártba és ennek elhárítására azt találta ki, hogy vasárnaponként családostul templomba menjünk, így békén hagyták, de a húgom és én is untuk az egészet, hogy finoman fejezzem ki magam. A szerb szomszédainkkal jó viszonyban voltunk, mégha a legtöbben párttagok voltak is. Nenad bácsi, aki belügyes volt, elintézte, hogy a szüleink az ötvenes években (akkor még ott sem volt túlságosan nagy a mozgásszabadság) Bécsbe utazzanak anyám unokatestvéréhez (naná, úgy, hogy mi, gyerekek zálogként otthon maradtunk a nagyszülőknél). Onnan hozták a porszívót, mely első volt a „házunkban”. Jordán bácsi, a felső szomszéd, aki a háborúban tisztázatlan körülmények között elveszítette a fél lábát és ezért kiváltságos helyzetben volt mint „hadirokkant”, megvette az első kocsit az „utcánkban”, egy Borgward Izabellát, nem hiszem, hogy valaki is emlékszik erre a márkára. (Nem tévesztendő össze a Wartbuggal.) Szintén Jordán bácsiék vették meg az első tévét (bár a nagyapám, aki rádiómechanikus volt, már korábban beszerzett egy Philipset, de ő nem nálunk lakott). Sokba került ez nekik. Az egész ház ott nézte a kezdetleges jugoszláv sorozatfilmeket, sőt, magam is láttam ott a római olimpiát, talán 1960-ban. Jordán bácsi felesége egyfolytában hozta a kávét és a pálinkát, énrám még nem készültek fel gyümölcsszörpökkel.

 

A hetedik kerületbe gyorsan beilleszkedtem, ha mondhatom így. Szakolczay Lajos barátomtól tudtam meg, hogy a Király utcában miért van Maja presszó és Maja önkiszolgáló. Én az indiánokra gondoltam volna minden ok nélkül, de kiderült, hogy azért, mert az utcát egy időben Majakovszkij utcának nevezték. Ez még akkor volt, amikor Budán laktam és a Majakovszkij utcáról csak akkor hallottam, amikor Maurits Feri (Móri) barátom valami festékboltot említett ott. Amint utóbb Ráth-Végh István egyik könyvében olvastam, az utca neve eredetileg Angol király (vagy királynő?) utca volt, aztán Király utca lett, majd Majakovszkij, aztán félig-meddig visszakapta lánykori nevét. Olyan ez a kerület, akár egy falu. Szinte mindenki mindenkit ismer. Nem csak a pénztárosokat ismerem a környező boltokban, de a gyógyszerészt, az optikust, az órásmestert is, Hídvéghyt, akinek a Király utcai boltjában a fia vette át az üzletet. Igaz, ettől még itt is „divat” a bűnözés. De azért odafigyelnek egymásra az emberek. Már amennyire lehet. Van, aki nem szereti, ha odafigyelnek rá, például a hajléktalanok egy része vagy részegese. Igaz, köztük is van olyan, aki köszön, sőt, borral is megkínál, ha elmegyek mellettük.

1968-ban érettségiztem az újvidéki Mosa Pijade gimnáziumban és. még abban az évben felvettek Budapesten az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Be kell vallanom, némi segítséggel. A segítség abból állott, hogy a Forum Kiadó titkára, Takács bácsi, hivatalból is kapcsolatot tartott fenn a Magyar Művelődési Minisztérium (vagy minek hívták) egyik osztályvezetőjével, s miután „beajánlott” engem és némi levélváltás után „fogadtak” is a minisztériumban, a patinás egyetem diákja lettem, gondolom, különböző egyeztetések után. Bár én akkor erről még nem tudtam, most se sokat tudok róla. Csak annyit, hogy akkor elég nehéz volt bekerülni erre az egyetemre, elsősorban azért, mert a „származást” és nem a tudást mérték fel, s az én származásom talán magasabb volt mint a tudásom. Persze, besegítettek mások is. Korom Tibi bácsi például vagy Juhász Géza, mindenki igyekezett segíteni, mert akkor még nem volt „divat” nálunk Pesten járni egyetemre. Volt, persze, akinek ez nemigen tetszett, például Bori Imrének, aki akkor még nem volt az újvidéki magyar tanszék vezetője (ez csak később lett az ún. Hungarológiai Intézetben, ahogyan a magyar tanszéket átnevezték és át is költöztették, ez ismét egy későbbi téma vagy nem).

Szóval egyetemistaként Budapestre költöztem nagynénémék Mártírok úti lakásába, mely közvetlenül az Európa Szálló mellett volt. A házmester néni, Bokorné, naponta feljárt a második emeletre kávézni, minden érdekelte és mindent el is mondtam neki, hiszen nem volt takargatni valóm, de sok értelmes dolgot nem tudott meg tőlem. Kapukulcsot és liftkulcsot is lehetett venni nála, havi húsz forintért, nekem egyikre se volt szükségem. Utólag átgondolva már ez is gyanús lehetett neki. Egy „pénzes” külföldi egyetemista, aki még kapukulcs- és liftkulcs-díjjal se akarja lefizetni a házmestert, miközben a korrupció és a borravaló kicsiben is természetes dolog volt. Megmondom őszintén, naiv voltam, a nagybátyám és a nagynéném pedig nem mondott semmit. Nem is baj. Rájöttem magamtól is, amikor először söröztem be Soltis Lajos színészbarátommal és Vas utcai kollégiumi szobatársával, Oszter Sándorral, akik szó szerint leitattak egy sörözőben. Előtte sosem ittam alkoholt. Először csöngettem, másodszor és harmadszor is, de az egy forintos kapunyitási díjért nem jött ki se a házmester, se a felesége. Volt egy kis tükrük, melyen belülről kémlelték, hogy ki áll a kapuban. Nyilván látták, hogy én vagyok és ezért nem érdemes kaput nyitniuk. Így hát elaludtam a márvánnyal bevont kapubejáróban. Reggel arra ébredtem, csak úgy, állva, hogy ki-be járnak mellettem az emberek. A kapu már régen nyitva volt. De közben nem igazoltattak, nem bántott senki (talán megkérdezték Bokornét, hogy ismer-e). Aztán felmentem a második emeleti szobámba és aludtam valamicskét, vagy nem, mielőtt bementem volna az egyetemre.

Újvidéken nem mindenkinek tetszett, hogy én Budapesten tanulok magyar nyelv és irodalom szakon, hiszen ott is lehetett volna tanulni. Persze, az akkor még szerb-horvát tanszékre is jártam az ELTEn, ahol például olyan tanáraim voltak, mint Hadrovits László. Voltak irigyeim. Rokonok is, mások is. Akkor még ösztöndíjam se volt. Próbáltam ezt megszerezni több helyen is, de csak megmosolyogtak. Ismét akadt egy pártfogóm, dr. Dávid András, akivel szintén a szerencse hozott össze. Pulán nyaraltunk a családdal, s Márti húgom a strandon felismerte gimnáziumi szerb tanárnőjét, Dávid Máriát. Az ember természetesen megörül, ha „idegenben” ismerősre lel, így megismerkedtünk. Kérdeztük, hol van a férje. Hát ő, András, leégett és nem fürödhet, csak az árnyékban piheg. Így ismerkedtünk meg. Kölcsönösen igen jó beszélgetőtársra találtunk egymásban, hiszen a strandon kívül nekem se volt semmi keresni valóm Pulán. Később ő lett a Vajdasági Tankönyvkiadó igazgatója és szinte a közelmúltig tartó fordítói munkát szerzett nekem. Akkor azonban még más munkahelye volt, ahonnan befolyásával elintézte, hogy „csere alapon” ösztöndíjat kapjak.

  
  
 

Fülöp Gábor (Újvidék, 1950. március 19. - ) költő, műfordító, dramaturg, újságíró, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.