Keresés a honlapon:

Hargitai Ildikó: Egy kis nyálas romantika...

 

Nem bírok leszokni a pasimról. Nem megy. Próbáltam pedig erősen...

Hónapok óta gyémántgyűrűket nézegetek, járom a boltokat, ha akad üres időm, keresem a nekem valót, kicsit, szépet akarok. Van itt elég bolt Londonban, meg üres idő is bőségesen. Vettem már könyvet, jácintot, sose látott gyümölcsöket kóstolok, gyalogolok, ülök buszokon, az embereket figyelem, beszívom a várost, meg kifújom, tele a tüdőm mocsokkal, és nem tudom elűzni a gyémántgyűrűt. Nem kellett nekem gyűrű eddig, csak kétszer életemben, amikor tizennyolc voltam, de az eljegyzési gyűrű volt, meg egyszer, majdnem harminc évvel később a pasimtól, aki szeretett. Meg is vette nekem a két egymásbaforrasztott ezüstkarikát. Április volt, nagyon, nagyon lassan mentünk a bolt felé.

Meg kéne mondanom, miért mentünk annyira lassan a gyűrűbolt felé, meg vissza is, meg kéne magyaráznom, hogy megértsd, de még várok vele. Most ez itt ugyanolyan lassú, mint a mi sétánk, akkor.

Tegnapelőtt leszaladtam vízért, nem a kútra, olyasmi nincs errefelé, de út közben eszembe jutott, amikor mostunk nagyanyácskámmal, a sarkon volt az artézi kút, mentem mezítláb a puha, forró homokon, kerültem a tehénszart a gyalogúton, a kiskannákat én vittem, a nagyokat meg ő. Volt kút az udvarban is, abban hűlt a dinnye, néha a sör, de az artézi kútnak lágy a vize, mint a selyem, a ruha tiszta lesz tőle, illatos, és puha, mint nagyanyácskám nyakán a bőr. Nyomhattam a kutat, két kézzel kapaszkodtam bele, mind a négy kanna hamar tele lett , a finom, lágy víz meg föccsent szét, puha sarat csinált, gyémántként szikrázott a fűszálakon, meg az alumínium kannák fülén, amik aztán hazafelé jól feltörték a tenyerem. A nap vadul sütött, már kora reggel, és csupa, csupa romantika volt a gyerekkor.

Szóval telivásároltam a szatyromat, vettem német vizet, svéd halat, thaiföldi rákocskákat, vettem kardamommot az olasz kávémhoz, indiait, holland salátát, francia paradicsomot, meg egy üveg újzélandi bort. A boltban itt semmi magyar cuccot nem árulnak, de vettem lengyel kaprot, spanyol citromot, meg török zöldpaprikát. Hazafelé persze bepillantottam a gyűrűboltba, és vettem egy gyémántgyűrűt is. Tényleg megvettem, igazit. Picit, szépet, ragyogó gyémántocskával a közepén, két fehérarany hullám közé zárva. Kint a napon aztán, hazafelé menet letettem a szatyrot a betonra, kibontottam a gyűrűmet, volt rajta szaténszalag, bársonydoboz, selyembélés, pedigrépapír, ezt mind visszagyűrtem, és felhúztam az új szerzeményt. A kis gyémánt hullámzott a fehéraranyon, szikrázott, hogy a szemem káprázott bele. Így volt. Hazafelé, pedig nincs messze a bolt, cserélgettem a szatyrot kezeimben, a gyémánt meg jól feltörte az ujjamat, kicsi sebet csinált, véres let a tenyerem, így aztán, amikor vérge hazaértem, beraktam őt a dobozába, had szikrázzon egymaga.

Két napja van gyémántgyűrűm, és nem bírok rájönni, minek kellett nekem. Ülök az ablakomban, nézem az utcán az embereket, egy hete süt itt a nap, a gyűrűm szikrákat szór, amik nem gyújtanak meg semmit. Se kint a világban, se bent a szívemben. Visszaviszem a gyémántgyűrűmet. Ezen gondolkodom. Nem hiányzik az ára, nem azért. Másik se kell, kicserélni sem akarom. Szeretném, ha nem lenne itt. Szétpakolom a holmimat, addig keresek, amíg végül a zoknik közül előkerül a két karikám, az ezüstkarikák, amit tőle kaptam. Kicsit se csillognak, semmiféle fényt nem szórnak sehova, nem jut eszembe róluk az artézi kút, se nagyanyácskám nyaka. Csak nem bírok leszokni a pasimról, hiába próbálom, hiába akarom, nem megy, még mindig rá gondolok, és lehet, hogy nem tudom neked leírni ide, miért mentünk akkor annyira lassan a gyűrűbolt felé, aztán meg haza, ha ismersz, úgyis tudod, ha meg nem, találd ki, vagy kérdezd meg valakitől. Egy biztos, soha többé nem fogom őt látni, történjen bármi. Lehetek még szerelmes, kaphatok gyűrűt is, az ezüstkarikákat elveszíthetem, visszamehetek a falumba, talán megvan még az artézi kút, a másik, az udvarban már nincs meg. Betömték. Megpuszilhatom nagyanyácskám nyakát, vehetek jácintokat, ugyanolyat, ami nála nyílt a kertben, amilyet a passim is vet nekem, hogy legyen illat a szobában, vehetek bármit, vagy kaphatok, de hiába szeretném, hogy ne fájjon, legyen már vége, felejtsem el, nem bírok leszokni a pasimról, aki szeretett.

Nagyon jó itt nekem Londonban, bár hiányoznak a barátaim, de elkezdtem írni, olvasni angolul, és el kell hinned, itt is gyémántszikrákat szór a víz, ha fűszálra hullik, és rásüt a nap. Házikolbász nincs, de a lányom mutatott egyet skypeon, én meg éreztem a szagát, vices volt, nevettem, boldog vagyok. Tényleg. Csak szeretnék bosszankodni a pasimon, ha nem érti meg amit mondok neki, magyarul veszekedni vele, ha nem elég hozzá az angolom, aztán átölelni vadul, és addig csókolgatni, amíg feloldódik, és velem nevet, hogy milyen hülyék vagyunk, és tudni, hogy semmi se számít, amin veszekszünk, semmi, se hiányzik, amit nem tudunk megvenni, semmi se fontos, amit megszerezhetünk, semmi, semmi, cask az, hogy ő él, és én vele lehetek.

Vannak dolgok, amik nem múlnak el, nem mossa el őket semmi vad eső, lyukak, amiket hiába tömünk be, csak lyukak maradnak, mint a pesti házfalakon az orosz, meg német golyók helye, ahonnan mindig kihullik a tömes. Az idő nem kőműves, nem is varrónő, nem sebész, nem fáj neki semi, meg nem is létezik. Meg már ő se, csak én, egy szobában az ezüstkarikáimmal itt, a kurva hatalmas London közepén.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-04-01 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.