VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Nagy Imre: Tetem a tóparton
K. például mindig azt hazudta, hogy Sashalmon lakik. Valójában nagyiccei volt, de ezt annyira szégyellte, hogy inkább vállalta: egy megállóval tovább utazik, Sashalomig, ha véletlenül belvárosi ismerőssel utazik a HÉV-en, mert Nagyicce nem derülhet ki, az annyira ciki. Fura az elővárosi emberek lelkülete. A strandra elővárosiak jártak.
A kocsmárost szabályosan megfenyegették. Pedig csak jót akartak. A szakmabeliek meg a környékbeliek is. Azt mondták, öngyilkosság: otthagyni egy remek borozót (még ha voltak is balhék néha napján) pár hónapnyi bizonytalanságért. Egy strandbüféért. Ahol egyfelől az ember ki van téve az időjárás szeszélyeinek, másfelől meg... És ennél a „másfelőlnél” többnyire csak hallgattak. A kocsmárosnak sok idejébe és még több ingyen fehér borába került, míg végül az egyik törzsvendégből kihúzta, mi az aggódás valódi oka. A törzsvendég, mint egy kalóztörténetet, úgy adta elő a kísértethistóriát. Egy tengerről, ahonnan hajós még nem tért vissza, csak holtan. Szellemként. De legalábbis önmaga árnyékaként. Egy tenger, amelyet túlvilági erők és nagyon is evilági emberek uralnak. Utóbbiak különös kegyetlenséggel, szánakozást nem ismerve, cél nélkül gonoszkodva. Pontosabban van céljuk: maga a gonoszság. Sörmérő héroszok, csatákban edzett csaposok, róka ravaszságú gebinesek vesztek oda, közülük nem egyről a környéken többé sosem hallottak. Az ingyen boros szabályosan beleborzongott, ahogy erről mesélt. A kocsmárosra nagy hatást tett. Döntött: elvállalja.
A tenger nem is volt rossz hasonlat, gondolta, amikor először meglátta a strandot belülről, egy kissé párás április végi hajnalon. A nagymedence fölött sejtelmes köd ült. Lassan, nagyon lassan bontakozott ki a komotósan kanalazó két evező és a megjelenésében is vészjósló ladik orra. Valóban, mintha Fekete Szakáll reinkarnációja hajtotta volna előre az ütött-kopott vízi alkalmatosságot, elkárhozott lelkek, tébolyult szellemek velőig ható jajveszékelésével kísérve. Kunúr – lustaságból – már három napja nem borotválkozott. A strand gondnokát nem zavarta a túlvilág rémisztő sikolya. Megszokta, hogy a felesége mindig türelmetlenül, sipítozva zsörtölődik kifelé a gondnoklakás konyhaablakán, ha kész a reggeli és a férje nem ugrik első szóra. Fekete Szakáll kikötött és bemutatkozott a kocsmárosnak, a büfé új üzletvezetőjének. A zsákot, amelyből a por kiszerelésű fertőtlenítőt a vízbe szórta, a csónakban hagyta. A víz fölött lebegő fehér pára eredete elsősorban ez a mészporszerű anyag, és nem a kissé még nyirkos tavasz végi reggel lecsapódása volt. Kiszórás után még jó darab ideig ott gomolygott a felszínen, mielőtt teljesen föloldódott a medencében. Ahogy a fertőtlenítő ködje oszlott, úgy derült ki, hogy nem egyszerű medencében kalózkodott Kunúr, aki titulusát így, egyben kiejtve, egy régi vendégtől kapta és kellő komolysággal viselte. Majdnem valódi tenger volt, ami a fehér port magába szívta. A strandot egy valaha volt őspark közepén alakították ki, a rosszemlékű arisztokratikus környezetet finom drótkerítésekkel, könnyű vonalú öntött vaspadokkal s az elmaradhatatlan (és minden szezon végére garantáltan ellopott) billenős szeméttartókkal tették emberközelibbé a funkcionalitást és a szocialista realizmust egyaránt szem előtt tartó alkotók. Az egyetlen óriási medence megépítése nem jelentett gondot, egyszerűen kibetonozták a természetes tó alját és peremét. Ekkora felületen a víztisztítás cseréléssel lehetetlennek bizonyult, szezonnyitás előtt a medencét tele-, majd az őszi zárás után leengedték. A köztes időben Kunúr feladatai közé tartozott a napi, fehér poros fertőtlenítés, amelyet kérlelhetetlen hivatástudattal végzett. Meg annak tudatával, hogy a Köjál szakembere évente egyszer ellenőrzi a vízminőséget, ingyenes szezonbérlet ellenében, nem túl szigorú következetességgel. Mindennek következtében nyár közepétől már a mélyebb részeken is veszélyt jelentett minden fejes, félő volt, hogy az ugró egész egyszerűen visszapattan a felszínen lebegő nyálkás, gumiszerű képződményről. Mindenki elfogadta ezt a helyzetet. Legföljebb a körzetért felelős gyerekorvos lett július végétől kicsit gondterheltebb rendelőjében, az egészséges barnára sült bőrrel, de erősen könnyező szemmel megjelenő szünidős páciensek számának ugrásszerű növekedésétől.
A strand május elsején nyitott. Természetesen ez központi döntés volt, akár esett, akár fújt, szélesre tárt kapukkal kellett várni a felvonulás utáni sör-virsli műszakból érkező, további felüdülésre vágyó dolgozókat. A kocsmáros is felkészülten várta az első fürdőzőket. A mindig egy számmal nagyobb, Strandfürdő feliratú, fehér köpenyt viselő gondnoktól igyekezett előzetesen tájékozódni a várható körülményekről. Ezen tájékozódásnak lett eredménye, hogy a bejárattól legfeljebb húsz méterre kezdődő, a központi sétánnyal párhuzamosan, hosszan futó pult elejénél egy nagy alakú, színes fotót rajzszögezett a falra szemmagasságban. A Képes Sport középső poszterén a Ferencváros friss bajnokcsapata pózolt. Meg egy gondosan formázott betűkkel utólag odaírt felirat: „Parasztok! Boruljatok le az istenek előtt!” Kifüggesztője úgy gondolta, jobb elébe menni a dolgoknak. Kunúr, aki igen méltányosan, mindössze egy hétdecis üveg rizling ellenében tartotta a felkészítést, elmondta, hogy a legutóbbi szezon büfése augusztus közepéig bírta. Ezzel a teljesítményével messze megelőzte az előző két kollégát: mindkettő már júliusban feladta. A vázlatos összefoglalóból kiderült, az elővárost jó kedélyű nép lakja. Hétköznap sem ritka a telt ház a több ezres befogadó-képességű strandon, s a vattacukor-majszolás, a vízi hambucskázás, a rablórömi és a lábtenisz mellett a büfés tönkretétele szerepelt a legkedveltebb szabadidős tevékenységek listáján. Utóbbi egyfajta tradíciónak is tekinthető a környéken. Öröklődik nemzedékről-nemzedékre, szájhagyomány útján terjedő, néhány szezon alatt erősen torzuló, de a lényeget kifejező regék születnek róla. A Jókai módján sarkított cselekmények fő sodrában gonosz pultosokkal és vitéz strandrajárókkal. Legendáriuma van. A legendákat szerette maga a kocsmáros is, a reá váró szereppel azonban május orgonaillatú elsején nem volt kibékülve. Ezért döntött egy technikai elem mellett, amelyet a legsikeresebb magyar olimpiai sportágban, a vívásban elővágásnak neveznek. Így került fel a falra – az olyan kötelező rekvizítumok, mint a szó helyett rajzolt gyümölccsel megjelenített „Hitel alma” felirat mellé – a Fradi labdarúgóinak bővített kerete és a vendégváró felirat. Miheztartás végett.
Az első hetek a szoktatás jegyében teltek. Ahogy számítani lehetett, a vendégek a parasztozó feliraton azonnal megsértődtek, de szólni csak a második vagy harmadik napon mertek. A kocsmáros megnyugtatta őket: ez csak annak szól, aki magára érvényesnek tekinti. Innentől benfentessé váltak a sértődöttek, és alig várták, hogy most már ők oktathassák az újabb zsörtölődőket. Akikből akadt bőven, mert tradíció követőként a sértés nélkül is honfiúi kötelességnek tartották a szembeszállást a büféssel. Hideg a sör, meleg a sör, lassú a kiszolgálás, miért nincs barna üveges, mikor lesz már kimért bor is... A kocsmáros, frissen érettségizett, a kiszolgálásban segítő fiával, állta az ostromot. Szép szóval, káromkodva, testbeszéddel, tekintettel – rendben tartotta a népet. Tettlegességre nem került sor. Még akkor sem, amikor nyár közepén háromszor jött ellenőrizni a Köjál és a Népi Ellenőrzés ugyanazon a héten, és ő pontosan tudta, kik jelentették föl. Megtorlás helyett ügyesen korrumpálta az ellenőröket, hogy szemet húnyjanak az apróbb szabálytalanságok felett. Gondot egyedül az egykaros kávéfőzőgép jelentett. A népnek a cirkusz mellé fekete kellett. A kávéval meg a vacak géppel viszont több volt a macera, mint a haszon rajta. A megoldást, mint oly sokszor az életben, egy pillanatnyi ötlet szülte. Nagyjából a századik kávét követelő lehetett, aki az elutasítás nyomán vehemensen mutogatott a pult végében árválkodó gépre. Új volt itt, a strandon, addig még senki sem látta. És azután se. Heves követelésére a kocsmáros felvilágosította, hogy ez nem kávéfőző-, hanem szkandergép. Húsz forintért egy percig lehet rángatni, s akinek sikerül a száz húzás, annak nyeremény jár. A követelődzőből előtört a versenyszellem. A pultra dobta a huszast és nekikezdett. Az állandóan kígyózó sor érdeklődve figyelte. Az időt a kocsmáros fia mérte, hangosan számolt hozzá. Ötven után a sorban állók közül már többen is fennhangon vele együtt. A szkanderező izzadt, fújtatott, szemei kidülledtek, vértelen tenyérrel markolta a kart, harmincöt másodpercnél szabályosan sikoltozni kezdett, negyvenötnél már nem jött belőle hang, csak meleg levegő... Még öt másodperc volt hátra, amikor diadalmas önkívületben berántotta a századikat. Néhány alkalmi rajongó tapsban tört ki, míg valamelyest visszatért a küzdő emberi színe. A győztes gladiátorok visszafogott diadalával fordult a cézárhoz: - A nyeremény? – a gladiátor. - Egy jutalomjáték – a cézár. - Hogyan? - Ingyen húzhatsz rajta még ötvenet... Az esetet még azok is napokig mesélték, akik nem állhatták a büfést. Rajongóit végleg megnyerte.
Ettől kezdve a strandon polgárháború veszélye fenyegetett. Az addig minden büféssel szemben egy szelet fújó, kőasztalokon ultizó buszgyári munkások, nyaktól lefelé hófehér városhatári félparasztok, köldök fölötti lasztex úszós bérelszámolók, klottnadrágos lumpenek, gyékényen szalonnázó kalauzok, vállra dobott otthonkás konyhásnők, klumpában zuhanyzó entellektüelek és kamu karkötős fenegyerekek két pártra szakadtak. Nem volt mese, kimondatlanul is mindenkinek dönteni kellett: a büféssel, vagy ellene. Politika nem osztott meg így még nemzetet. Augusztus elejére patthelyzet alakult ki. Elfogytak az érvek-ellenérvek, hiteltelenné váltak pró és kontra a pártvezérek, kifáradtak a kortesek. A szezon második felére a tópartot végleg ellepték a megalkuvó handrömizők és a trachomás szemű gyerekek.
Csupán két hét volt hátra a ritka forró nyárból. A büfés-kocsmáros történelmet írt: ilyen sokáig egyetlen elődje sem tartott ki a pult mögött. Az ellenpárt utolsó reménységei is – egykor jobb hírű utcai verekedők, búcsúbeli késpárbajok legendás hősei, kegyelmet nem ismerő fekvőtámasz fighterek – elhullottak a sörcsap barikádja tövében. Vesztett szópárbajok, lefülelt hazugságok és megalázva elfogadott ingyen italok szegélyezték útjukat a végső megsemmisülésig. Akár tetszett, akár nem, a büfés és fia ugyanúgy a strand megszokott kellékévé vált, mint az óriásmedence peremén torlódó, alig észrevehetően habzó klórszigetek. A frontvonalak egyre inkább eltolódtak a táncdalfesztivált nyerő Limbó hintósok, illetve az új hullámos Bábu vagy-ra esküvő KFT-sek (a strandrádió mindkét számot egyenlő mennyiségben játszotta) marginális csetepatéi felé. A szembenálló felek gyakran keresték a békülési lehetőségeket a bejáratnál posztoló, vadonatúj Ladájával közvetlenül a kapu előtt parkoló vattacukorárusnál. Úgy látszott, a lelkek egyensúlyát már semmi nem borítja fel a hátra lévő két hétben. A pásztoridill harmóniáját egy kirúgott postás törte meg.
Tetem kiszabadult! A kirúgott postás (állítólag egy nyugdíj pénzzel nem tudott elszámolni) civilként is megmaradt hivatásos hírvivőnek. Előbb egy leszázalékolt postai tisztviselőnek („Mi, kollégák tartsunk össze!”) súgta oda sörözés közben a strand egyik, erősen rozsdásodó fémasztala fölött áthajolva. Majd, a második korsótól kissé felbátorodva, már fennhangon közölte minden arra járó ismerőssel. A hír futótüze végigszaladt a medenceparton, átcsapott a homokos lábteniszpálya drótkerítésén, nagyot lobbant az úszómester napolajos flakonjain, és negyed óra múlva már a zuhanyzók mögötti kabinsor ajtajait nyaldosta. A pulthoz valamivel záróra előtt érkezett. Egy korábbi, megalázott vagány közölte rezignáltan a büféssel rekeszrakodás közben. A vagányt még július végén dobták be a helyiek az első vonalba, mint korábbi dumapárbajok hősét, aki külvárosi ivók kalandoraként megannyi üzletvezetőt, pincért, csapost győzött már le hamisítatlan kültelki stílusával, olykor a tettlegesség határáig fajuló szócsatákban. Bevetése mindössze húsz percig tartott. Az érdeklődők csak azt láthatták, hogy a nyakában – fürdőnadrágjához sokat sejtető kiegészítőként – mintás kendőt viselő debattőr szokatlan buzgósággal pakolja az üres sörösrekeszeket. Ezzel az álkollegalitással tudta ugyanis elkerülni a teljes, nyilvános megaláztatást a büfés részéről, aki jó lelkű ember lévén, legyőzött ellenfele felajánlott segítségét ingyen sörrel jutalmazta meg. A mintás kendőjéhez, mint hajdan volt dicsőség relikviájához, továbbra is ragaszkodó vagány titkolt kárörömmel közölte a hírt új gazdájával. Abban reménykedett, hogy az események innentől felgyorsulnak, s csak napok kérdése, hogy az ő csúfos kudarca elvész az elővárosi strandok szezonvégi homályában. A pultos nem reagált. Rutinja és ösztöne súgta: többről van itt szó, mint egyszerű hírről.
Zárás után Kunúr adott kimerítő felvilágosítást Tetemről. Míg lánya és leendő veje a medence taván romantikusan csónakáztak – a fertőtlenítőt szerelmes tekintettel szórták a zavaros vízbe –, a gondnok az elcsendesedett parton idézte a múltat. A két-három-négy évvel ezelőtti szezonokat, amikor a (ki tudja miért) Tetem becenévre hallgató bűnöző uralta a strandot, amelyet, akárcsak a park száz évvel korábbi gazdája, egyfajta modern nábobként, saját birtokának tartott. Ingyen járt be, ingyen evett-ivott, a kabinostól kezdve az úszómesterig mindenkit személyes cselédjének tekintett, tökéletes arisztokrata allürökkel élt, éppen csak nem vadászott. Vagyonát és hírnevét betöréses lopásokkal és súlyos testi sértésekkel alapozta meg. Aztán két éve végre rá tudtak bizonyítani valamit, s kivonták a forgalomból. A börtönből már tavasszal üzent birtokára: nyár közepén szabadul. A kocsmáros merengve bámulta a tó fölött szálló fehér klórpárát, és hümmögött.
Különösen erős vasárnap volt. Talán az utolsó ilyen lehet az évadban. A pult előtti hosszú sorban aki megkapta a sörét, még meg se itta, s máris indult újra a strandpapucsban araszoló menetoszlop végére. Tűzött a déli nap, mindenki a délutánt várta. Nem elsősorban az enyhülést hozó árnyékok reményében. Az üzenet szerint Tetem és a Sasok ma érkeznek. Három óra tájban. A Sasok civilben egy galeri tagjai, munkaidejükben pedig Tetem testőrei voltak. Azonosító jelük (rakodómunkás külsejük mellett): bicepeszre tetovált sasok. Szép nagy sasok.
Tetem tekintetével először a kocsmáros fia találkozott. Ismerte ezt a nézést. Tíz éve téblábolt apja különböző boltjaiban. Tudta, hogy szemet lesütni ilyenkor nem szabad. Legszívesebben mégis azt tette volna. Utoljára akkor látott ilyet, amikor a kamera Henry Fondát mutatta párbaj előtt szuperközeliben a Volt egyszer egy vadnyugatban. Esküdni mert volna, hogy még harmonika szót is hall. Colt helyett apja hangja dörrent. - Mit adhatok az uraknak? A tömeg felszisszent. A büfés szinte mindenkit tegezett. Még el sem kezdődött, és máris vége a párbajnak?
A kamasz fiú számára maga volt a lázálom a következő három óra. Tetem és a Sasok randalíroztak. Bemelegítésként hangos megjegyzéseket tettek a pultra. A sört melegnek találták, a betonra locsolták, majd maguk helyett egy sorban állóval fizettették ki. Malátás szájizűkön könnyítve a pult elé köptek, bikinis lányoknak szóltak be szüleik jelenlétében, viccből „véletlenül” vas asztalokat borogattak, nyugdíjasok mellé bombákat ugrottak a vízbe, kisajátították a lábteniszpályát, gyékényeket einstandoltak. És a pult előtt tíz percenként a személyzetre valami sértőt mondtak. A tömeg ennél többre számított. A büfés oldaláról. Legalább gyönge ellenállásra, ravasz próbálkozásra, kétségbeesett – nyilván végzetes vereséggel járó – ellentámadásra. Mindez elmaradt. Az üzletvezető fáradságot nem ismerve tette a dolgát, csapolt, számolt, csomagolt, visszaváltott... Tetem tulajdonképpen komolyabb atrocitás nélkült jutott hozzá újra alattvalóihoz és birtokához.
Nem csalódott az apjában. Csak sajnálta. A HÉV-en ülve próbálta átértékelni a történteket. Örült, hogy apja elengedte, s ma nem kellett megvárnia a zárórát a pultban. Hallgatni a távozó vendégek egymás közti, de a büfének szóló megjegyzéseit, úgy tenni, mintha nem venné észre a becsmérlő pillantásokat, eltakarítani a kihívásként direkt a szemetes mellé dobált papírpohár halmokat. Holnap még biztos kinyitnak. Aztán ki tudja? Így is tovább húzták a strandon, mint bárki más korábban. Úgy döntött, nem alszik otthon. Majd hazatelefonál, hogy a buliból megy a reggeli nyitásra. Szegény apa... A hétfő mindig gyöngébb nap. Ezért volt meglepő, hogy jó páran álldogáltak már a pult előtt, amikor percekkel nyitás után belépett a strandra. Föl sem tűnt neki, hogy a bejáratnál a vattacukorárus nem a szokott kedélyességgel köszön vissza, miközben Ladájából az ő pultját, a kinyitható kempingasztalt rámolja. Apja hátul lehetett, a raktárban, az egyik törzsvendég fogadta. A HÉV-megállótól sétálva magában fölkészült erre a fogadtatásra. Essünk túl rajta – gondolta.
Még ebéd után is idétlenül vigyorgott mindenkire, aki hozzá szólt. Nemcsak azért, mert a számtalan sör, amire a vendégek meghívták, alaposan fejébe szállt. Hanem, mert bármennyire is sajnálta a vattacukrost az autója miatt, nem tudta elrejteni félmosolyát, ha pillantása a Lada behorpadt motorháztetőjére esett. Az egyik törzsvendég mesélte el neki a tegnap történteket.
Már zárt a pult, amikor Tetem és a Sasok hazaindultak. Mint győztes hadvezér, úgy vonult el Tetem a pult és a papír söröspoharakkal hódoló tömeg sorfala előtt a piros-kékre mázolt diadalív irányába, amelyen ez a dicsőséges felirat állt: Kijárat. Az egyik sas még egy hegyeset sercintett is szája sarkából a sörcsap magasságában. A tekintetek követték a himbálódzó alakokat. A büfést, aki valójában már nem is létezett, nem méltatták figyelemre. Ezért nem vehette észre senki, hogy megfontolt mozdulatokkal megoldja a kissé összegubancolódott pertlit jellegzetes söröskötényén. Tetem a győzők leereszkedő gesztusával előreengedte testőrségét, utolsónak lépve át a strand ki-bejáratán. Itt érte be a kocsmáros. Kötényét még kezében tartva, utolsó három lépését erősen meggyorsítva, a nagyobb lendület kedvéért kicsit felugorva, tulajdonképpen elegáns, ollózó mozdulattal rúgott a divatos fürdőnadrág félig megszáradt hátuljába. A hátrébb állók csak azt látták, hogy a fősas fölszáll és repül. Azt csak hallhatták, ahogy tompa puffanással, jókora horpadást hagyva, elterül a Lada elején. A büfés egy pillanatot várt az esetleges reakcióra, aztán megfordult és szó nélkül visszaindult az elpakolásra váró sörösrekeszek irányba. Még standolnia kellett. A folyamatos megfeszített munka közben nem volt ideje kalkulálni, de biztos volt benne, bevétel szempontjából ez volt a nyár legerősebb napja.
Búcsúzni mindig olyan, mint meghalni egy kicsit. A strand langyos, alig csöpögő eső alatt haldoklott. A törzsből csak a legromantikusabbak lézengtek az utolsó nyitvatartási napon, a permet elől a pult fölé kinyúló keskeny tető alá húzódva. A nagydarab test imbolyogva közeledett a bejárattól. Egyedül jött. Ahogy odaért kiderült: kissé be van rúgva. Mint egy kisgyerek, úgy rángatta meg hátulról a söröskötény korcát. Másik kezével saját hátsóját paskolta. - Főnök, engem így fenékbe még soha senki, még az apám se rúgott!... Tetem szemében könny csillogott, ahogy a kocsmárost átkarolta.
Tényleg fura az elővárosi emberek lelkülete – jutott a kocsmáros fiának eszébe jó ismerőse, K., miközben Pest felé a HÉV zötykölődve elhagyta a nagyiccei megállót.
Megjelent: 2015-03-28 17:00:00
|
