Keresés a honlapon:

Nagy Imre: A Marci bisztró MILF-je

 

A Marci bisztró törzsközönsége nem tudta, mit jelent az, hogy Mother I’d Like to Fuck. Mint ahogy azt sem tudta, miért kell egyik napról a másikra bezárni a Marcit. Ráadásul az utóbbi nem tudás rendkívüli módon zavarta is a törzset. Ennél jobban már csak maga a bezárás ténye zavarta őket.

Persze eleve azt sem tudták, hogy lehetett egy talpig becsületes franzstadti kocsmának ilyen nevet adni. A Marci még csak-csak, merthogy a Márton utca sarkán nyitották, de hogy bisztró... No pláne, hogy egy szűk négyzetkilométeren belül ott sorakoztak tucatjával a tisztességes söröző, borozó, italbolt, vendéglő nevűek, a Sárfehéritől a Bácskain át a Paracelsusig. (Utóbbit kínos odafigyeléssel paracelziusznak ejtve.) Baljóslatú név volt a bisztró, érezte ezt minden kicsit is elkötelezett alkoholista. De bíztak a gondviselésben, az elfogadható arányban vizezett termelői borban és a kerületi tanácsban. Állami kocsmát itt utoljára akkor zártak be, amikor egy az Üllői út felől kószán érkező orosz repeszgránát csak a hátsó, tűzfalnak támaszkodó oldalát hagyta meg egy név nélküli, számozott italboltnak november 4-e ködös hajnalán, s a tanács (minden bizalom letéteményese) úgy döntött, nem érdemes újjáépíteni, legyen eggyel több üres grund a Közép-Ferencvárosban. A bomló rendszer azonban nagyobb kárt tett a környékben, mint a harminc évvel korábbi repesz: a Marcit bezárták. (Se november 4-e nem volt, se köd, se hajnal.) A törzs egy darabig összetartott. Reggelente a nyitás órájában még hetekig összegyűltek a Márton utca sarkán, fenyegető néma tüntetés, testben gyötört, lélekben erős oszlopaiként. Megjelenésük oka az volt, hogy mindennap fölröppent a hír: holnap újra nyit a Marci. Némaságuké pedig, hogy kora reggel az első feles előtt senkinek se volt kedve megszólalni. Aztán a kitartás fogyott, s ahogy ötvenhétben, úgy most sem lett se JUK (Jövünk Újborért, Kevertért!), se MUK (Marciból Újra Kocsmát!), az egykori törzsközönség lassan szétszéledt. Ki a Bácskai, ki a Paracelsus felé. Három hónappal később leesett az első hó. És a Marci felirat M-betűjének jobboldali szárát alkotó – egyébként sosem világító – neoncső.

Mi se tudtuk, mit jelent az, hogy Mother I’d Like to Fuck. Pedig ha ismerjük a kifejezést, simán lefordítom a többieknek. És akkor végre belátják, tényleg van valami értelme, hogy nyolcadik után – magyarból és oroszból felvételizve – angol tagozatos gimnáziumba kerültem. Az osztályból egyedül. Úgy értve, eleve gimnáziumba egyedül. A tagozat már olyan elvont fogalmat jelentett az életbe ipari szakmunkástanuló intézeteken, nagyvásártelepi zöldségrakodásokon és a fiatalkorúak börtönén keresztül induló egykori osztálytársaknak, hogy értelmezésével próbálkozni teljesen reménytelen, s így fölösleges lett volna. A MILF kifejezést tehát nem ismertük. Így nem is sziszegtük fogunk között azokon a nyári estéken, amikor a téren összegyűlve, bólogatva néztük, ahogy a Haraszin özvegy muterja végigcsikorog a kavicson tűsarkain és őrjítően formás vádlijain, hogy aztán szűk szoknyájában a külvároshoz nem illő, arisztokratikus bujasággal emelje meg a fenekét, ahogy a panelkockába vezető három lépcsőn lebegve eltűnik a szemünk elől. Miközben vörösen izzik a Haller téri piac fölött lebukó nap korongja, a csokoládégyárból (BUCSOK) keserédes kakaóvajillatot sodor a könnyű júliusi szellő, a tér neonlámpái mondén, búgó hanggal felvillannak – mi pedig a pad támláján gubbasztva, nagyot sóhajtva köpünk a lábunk elé. Elragadtatásunk túláradó jeleként.

 

Évekkel korábban nem csupán a MILF kifejezésről nem tudtuk, hogy mi. Hanem arról a furcsa feszülésről sem, ami akkor hatolt velőnkig az izzadságszagú, nejlon iskolaköpenyek alatt, amikor Haraszin anyját az utcán, az iskolában, a közértben megláttuk. Aztán öregedve, vénülő tinédzserként persze tisztáztuk ezt magunkban. Sőt egymásközt is. (Nyilván csak, ha Haraszin nem volt éppen velünk.) S miközben azt hazudtuk, hogy özvegy Haraszinnét bevennénk sokadikként a sorba, magunkban arra vágytunk, hogy bárcsak ő lenne majd az első. De a pre-MILF korszak vágyainak tárgya megközelíthetetlen volt. Hiába árult napközben nyakig, csuklóig begombolt ócska kék köpenyben Népsportot, Esti Hírlapot, Magyar Ifjúságot, ha este bezárta maga mögött a Thaly Kálmán utca sarkán, a metróállomással szemben, évről-évre egyre kopottabban álldogáló pavilont, az Üllői út megtelt fülledt erotikával. Az a tűsarok, az a vádli, az a feszülő szoknya... És azok az elegáns, hosszú ujjú blúzok, amelyeket a nyári melegben is oly izgató sejtelmességgel viselt.

Senki nem tudta, honnan indult, de olthatatlan kerozintűzként söpört végig a hír a Hámán Kató úton. A Marci bisztró helyén új intézmény nyílt. A bejárat katedrálüvegét mattra mázolt vaslapra cserélték, a kopott, szürke lábazatot mélyvörösre festették, neoncsövek helyett pedig éjjel-nappal villódzó apró lámpákból írták fel az új nevet. Amelyről először nem is tudtuk biztosan, hogy azt jelenti-e, amire gondolunk. Pedig azt jelentette. És közülünk valahogy még a leghülyébbek is tudták, hogy kell kiejteni. Hosszú í-vel és hosszú ó-val. Pípsó. Először Magyarországon. Talán először az egész keleti blokkban. S éppen itt, a mi birtokunkon, a Márton és a Hámán Kató sarkán. Peepshow a Ferencvárosban – az első szög a a Kádár-rendszer koporsójában? Hogyan történhetett? A levéltárak sötét pincéinek penészes polcai talán örökre elnyelték az igazságot. Akárcsak a kerregő automaták Haraszin gondosan összegyűjtött fémhúszasait.

 

Az összespórolt egy- és kétforintosokat nem merte anyja újságosbódéjában beváltani, nehogy megbukjon vele. Végül egy papírgyűjtő örssel boltolta le a MÉH-lerakat pincelejárata előtt, meggyőzve a 2411-es Karikás Frigyes úttörőcsapat tagjait, hogy kisebb címletekkel sokkal egyszerűbb vizes málnafagyit és olvadt Túró Rudit venni. Sosem tudtam meg, hogy miért pont engem választott a nagy pillanat kollektív megéléshez, de habozás nélkül vállaltam a kicsit torokszorító feladatot, s miután a húszasokat egyenlő arányban elosztottuk, elsőként léptem be a vasajtó mögött ránk fenekedve váró romlottságba. Ahol az első csalódás akkor ért bennünket, amikor a beengedőember – a hely szellemétől idegen szemérmességgel eltekintve személyigazolványunk ellenőrzésétől – közölte, nem mehetünk ketten ugyanabba a fülkébe. Nem értettük. De beletörődtünk, és a kör alakban kialakított folyosóról nyíló kabinok közül taktikusan két egymástól távolit választottunk. Így egyikünk biztosan megfelelő szögből kukkolhat. Izzadó tenyeremből kis híján kicsúszott a húszas, ahogy a falra szerelt, perselyszerű automata képzettársításra csábító résébe csúsztattam. Az érme koppant, a fogaskerekek morogva beindultak, a fülke kis ablakát takaró fémlap lassan felhúzódott. Megláttam életem első teljesen meztelen nőjét élőben. Hátulról. Nem tudtam, az izgalomtól, vagy a dühtől száradt-e ki jobban a szám. Haraszin, a mázlista, persze szembe kapta. Nem volt idő a filozofálásra, nézni kellett. A kerek szoba közepén egy perzsaszőnyeg utánzatokkal hevenyészve letakart dobogón vékony, megereszkedett nő hevert egyik könyökére támaszkodva, másik kezével pedig – vélhetően – magát elölről simogatva. A rafinált félhomályban is látszott, hogy vágyaink démona jóval túl lehet a negyvenen, legfeljebb vádlija és feneke őrzött még valamit az egykor izgató, ruhában talán még most is jól mutató formákból. Az áttetsző bőrt szinte keresztüldöfő lapockák, az oldalt reménytelen ernyedtséggel gyűrődő ráncok elárulták, a húszforintos leskelődőre elöl sem várna borzongatóan feszülő has, hívogatóan domború ágyék és ájulatba taszítóan feszes mell. Hormonjaimnak még idejük sem volt eldönteni, mit is kezdjenek most magukkal, amikor az első húszas ideje lejárt, s a fémlap guillotine-ként zuhant az ablak elé. A három érme közül a második arra volt elég, hogy tekintetemet végigfuttathassam a nő hátán lévő mély barázdán, amelyet a melltartó pántja vágott, talán örök mementóként. Egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy igazán várom a pillanatot, amikor a forgó dobogó végre megmozdul. Az utolsó húszast már csak a kötelességtudat dobatta velem az automatába. A rideg pirosságban próbáltam kevésbé lehangoló testrészt keresni. Választásom végül a nő addig maga előtt tartott karjára esett, amely egész kecsesen mozdult, ahogy hátranyúlt, hogy – bizonnyal izgatónak szánt pózban – beletúrjon vékony szálú hajába. A bűnbeesés érzése helyett azonban a végleges kiábrándultság kerített hatalmába, ahogy a mozdulattól a karján jól láthatóvá vált tetoválása. Egy rövid felirat, talán egy név, alatta a csukló felé egy otrombán rajzolt rózsával. A karral együtt a pulpitus is megmozdult, a test kicsit megrázkódott, ahogy egyensúlyát kereste, s mielőtt olyan szögbe ért volna, hogy elölről is láthassam, ismét lecsapott az ablaktakaró könyörtelen bárdja.

 

Ha furcsálltam is, de megértettem, hogy Haraszin nem várt meg az utcán a bejárat előtt, ahogy megbeszéltük. Nekem sem volt kedvem kielemezni, még kevésbé újra átélni a majdnem férfivá érés kétes értékű pillanatait. Jobb volt erről most hallgatni. Majd letisztul minden, mire odáig jutunk, hogy a téren hatalmasat hazudunk a többieknek. Erre a hazudozásra azonban sosem került sor. Haraszin nem jelentkezett sem másnap, sem a következő héten, telefonjuk nem volt, mintha a föld nyelte volna el. Magamra maradtam, s minden este attól féltem, hogy álmodni fogok a nővel. Agyam azonban okosan küzdött , s két alfa állapot között nem idézte fel a lidércet. Ennek örültem, de rettegtem, hogy libidómat, mielőtt kiteljesedhetett volna, elvesztem örökre. Biztos voltam benne, hogy ennek orvoslására egyetlen tökéletes gyógymód létezik. Haraszin anyja a lehető legintimebb közelségben.

 

A Népsportot mindig a Nagyvárad téren vettem, a házunkhoz közelebb eső metrómegálló maszatos üvegketrecében. Aznap a hosszabb utat és a teljes megtisztulást választva a Klinikáknál szálltam le. Már a mozgólépcsőn idétlenül fütyörésztem. A zöldet meg sem várva, tékozló szerelmesként rohantam át a zebrán vágyaim türkiz gyémántpalotájához, az érzékek szenvedélytől lüktető kéjlakhoz, a Thaly Kálmán utca sarkán a málló vakolatba szinte beleolvadó újságos bódéhoz. Haraszin anyja, akit hetek óta nem láttunk a téren a szokott időben hazafelé sétálni, azonnal megismert. Kék szeme éteri összhangban mosolygott kék munkásköpenyével. Nem láttam, de tudtam, hogy vádlija megfeszül, ahogy hátat fordít és kicsit ágaskodva felnyúl a felső polcon maradt utolsó Népsport alibi példányáért. Szemem habzsolva követte minden mozdulatát. Ahogy vékony szálú haját egy apró fejmozdulattal félredobja, ahogy hókarja kecsesen mozdul a polc felé... És ahogy az óvatlan mozdulattól a köpeny slendriánul begombolt mandzsettája kinyílik, s a felcsúszó ujj alól előbukkan Nausikaa alabástrom bőre, egy olümposzi pajzán isten parázsló csóklenyomatával. És egy sötétkék rózsa otromba tintarajzával.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-12-04 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.