Keresés a honlapon:

Tóth Irén Morci: Mari néni repülni tanul (1. részlet)

Egyszer Kismarcsi ugrándozva jött haza az iskolából.

– Anyuci, anyuci! Köttessük be az HBO-t!

– Na, ez meg hogy jutott most eszedbe?

– Már mindenkinek van a suliban!

– Kinek mindenkinek?

– Pál Katáéknak, meg Fodor Juciéknak, meg...

– Na látod, nem mindenkinek, különben nem álltál volna neki így sorolni. Ugye tudod, mennyire utálom az ilyen zsarolós, már mindenkinek van szöveget?

Kismarcsi duzzogott, de meg se nyikkant többet, mert tudta, ilyenkor nem érdemes szítani a tüzet.

Aztán pár nap múlva Mari néni hozta szóba.

– Elmentem, elintéztem.

– Mit?

– Az HBO-t.

– Jaj anya, de megengedhetjük magunknak? – kérdezte Kismarcsi félve.

– Most meg, van egy kis különmunkám – mosolygott a nyakába ugró lányra.

– A papák is jól szórakoznak majd, ugye?

– Hát persze kincsem, persze – örült a gyerekkel.

Az első hetekben szinte folyamatosan ment a tv, mindenki ott töltötte a szabadidejét, illetve a papák egész napjukat. Igaz közben szinte folyamatosan zsörtölődtek valamin, de a többiek nem bánták, jó volt együtt lenni. Aztán, ahogy minden újdonság, ez is megkopott, az öregek visszaköltöztek a kerti asztal mellé, olyan volt, mintha mindig csak ismétlések mennének, jobban esett kinn a levegőn borozgatni. A gyerekek is láttak már mindent, újra össze-vissza kapcsolgattak, vagy a számítógépet nyúzták inkább.

Akkor már Józsi bácsi is náluk lakott, nyugdíját meg a lakás kiadásából pótolták ki.

Mari egyedül volt már csak ébren, a bontanivalóját bevitte a tv elé.

Kellemest a hasznossal.

Az elején nem is figyelt a filmre, mert vigyázott, ne sérüljön a finom selyem, amit valaki jó erősen eldolgozott. Minden varratvéget óvatosan kibontott, aztán már csak húzta ki a szálakat, akkor már sűrűbben pillantott a képernyőre. A keze megállt, ahogy a felfogta, mit lát.

Egy nő püfölte veszettül a bokszzsákot. Egy ütés, egy képvillanás. A váltott képben a férje ütötte őt. Ütötte, rúgta, forró hajsütővasat nyomott a nyakára. Közben a nő levegőt beszív, kifúj, püföl.

És közben már Mari is, beszív, kifúj, és emlékszik.

– Mért nem öltöztél még fel? – az üvöltéshez vörösödő fej társult.

– Mondtam, hogy nyolckor indulunk! Kapd már össze magad! – Mari riadtan rángatni kezdte magára a ruhát, ki sem látott épp belőle, amikor zuhant az első ütés a gyomrába. Bokszzsák, egy rúgás a képernyőn a nőbe, egy rúgás a felborult Mariba.

– Miért vettél fel piros selyemblúzt? Mi vagy te? Kurva? A kurvák húznak pirosat! – bokszzsák, újabb rúgás a nőbe, újabb rúgás Mariba.

– Fontos emberekkel találkozunk, mért nem öltöztél ki jobban? – ütés a zsákba, ütés a nőre, ütés Mari bordái közé. Csak meg ne látsszon, mert virítani kell.

– Mért öltöztél így ki, ki a fasznak akarsz tetszeni? – boksz, ütés, ütés az arcba, szerelmi jel, csak hogy látsszon, kihez tartozik az asszony.

– Kinek rázod magad? – tánc, bokszzsák, tánc, neked, bokszzsák, ütés, tánc, ütés.

– Hogy gondolod, hogy levágatod a hajadat? Mi? Ki adott rá engedélyt? – bokszzsák, a képernyőn a hajsütővas már fegyver, Mari haja a kéz köré tekeredik, rántás, és lenn a földön már. Bokszzsák, rúgás, sütővas a torkon, kés Mari torkán.

– Hogy gondolod, hogy elmész, hogy gondolod, hogy elhagyhatsz, hogy gondolod, hogy elvinnéd a gyerekeket? Azt hiszed nem nyírnálak ki, velük együtt?

Tisztul a kép. Mari elméjében is. Sok olyat látott, amit rég nem. Valahogy kitörölte, talán rögtön azután, hogy megtörtént, talán csak lassan, ahogy az évek múltak. Bokszzsák, az volt ő évekig. A sikertelenség, meg nem értettség, elkeseredettség bokszzsákja. Mert mindig akart valamit a férje, csak sosem sült el jól.Az örök vesztes álmodozó.

– Jó ember, amikor nem iszik!- mondogatta az anyja, mikor úgy egy évtized tűrés után elmondta neki Mari a tagadnivalót.

– Jó ember – próbálta meggyőzni magát ő is, és eszébe jutottak a csokor virágok, ajándékok. Aztán mindjárt eszébe jutottak a kiürített pénztárcák, a az eladogatott tárgyak, és végül tetőzésképp a gyerekek felvágott perselyei. Valahogy jobban tudott fájni, mint az, amikor megtudta, hogy megpróbálta eladni a fejük fölül a tetőt.

A törölgetés már máskor is okozott meglepetést, a kézben megálló törölgetőrongy, mint megakadt gondolat. Csak nyúl, és megáll a lendület, mert törölné, de nincs ott a porcelán, csak egy árva felgyűrődött csipketerítő. Alatta a politúron a díszlenyomat tisztaságból, olyan szép, hogy le kéne rajzolni, vagy fényképezni.

Kerek tisztaság, körötte csipkeminta finom porból. Csak a figura hiányzik. Az is fájt nagyon. Nászajándék volt. Remény a szép, nyugodt életre. Mariban akkor szakadt meg valami, amikor a felvágott hasú malacokat nézte. Milyen undorító rózsaszínek, istenem! Milyen álmot rejtő rózsaszínek, istenem! Leült az ágy szélére, óvatosan, nehogy nyikorduljon, óvatosan, nehogy valaki meghallja, hogy ő ott van. Úristen, ő most meg fog bolondulni. Egyedül van otthon, ki hallhatná meg, és miért lenne baj, ha valaki meghallaná? Ja persze, a gyerekek, hogy mondja meg, hogy elvesztek a kis összegyűjtött álmaik? Keze felemelkedett és elkezdte lassan törölgetni a malacot, amit már olyan régóta tartott, hogy nehéznek érezte. Olyan nehéznek, mintha még tele lenne, de pénz helyett már csak elveszett álmokkal. Ő tehet róla. Mindenről ő tehet. Neki kellett volna erősebbnek lennie, csak azt nem tudta, hogyan. Már rég elhitte férjének, hogy ő az, aki mindig mindent rosszul csinál, ő a csúnya, őneki nem jár szeretet. Tényleg, akkor jött rá, hogy már mintha senki sem szeretné őt. Mindenki hátat fordított, mert ő a gyenge, ő az, akit manipulálni lehet. Ő nem védte meg a gyerekeit. Lám, még az álmaikat is veszendőbe hagyta, nem tudott megvédeni három műanyagmalacot. És a keze csak járt, egyre gyorsabban, a műanyagmalac már szinte elolvadt a dörzsöléstől.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-12-03 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.