Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Csengődi Péter: Az utolsó lépések

 

- fikció -

Gyula bácsi idegesen kortyolgatta a reggeli teáját.

– Erzsi! Volt már itt a postás, Erzsi? – kiáltozta.

– Még nem láttam, apjuk! Mi ez a nagy ordítozás? – hangzott a kevésbé sem halk válasz.

– Legfeljebb kedd! Kedden már mindig itt szokott lenni, ma meg csütörtök van! – folytatta Gyula bácsi az üvöltözést.

Eltelt néhány perc, kopogtattak. Kinyitotta az ajtót, és megdöbbenve látta, hogy éppen az emlegetett postás áll a küszöb előtt.

– Jó napot, Gyula bácsi! – mondta a postás – Tudom, hogy már nagyon várta, gondoltam, személyesen adom oda – és azzal átnyújtotta a küldeményt, köszönt, és elment.

Gyula bácsi idegesen tépegette fel a borítékot, majd ügyetlenül próbálgatta kiráncigálni belőle a levelet, teljesen összegyűrődött, mire sikerült. Széthajtogatta, elolvasta, és örömittasan felkiáltott. Bedobta a papírokat a kukába, becsoszogott a nappaliba, kivett a fiókból egy papírlapot és egy üres borítékot, irkált rájuk, majd zsebre vágta őket, és elkiáltotta magát:

– Erzsi! Elmentem a postára, Erzsi!

– Sejtettem! – jött a válasz a konyhából.

Belebújt a cipőjébe, felkapta kabátját a fogasról, és elindult.

Gyula bácsi tovább volt kinn, mint ahogy arra Erzsi néni számított. Leste az ablakból, merre járhat, kezdett aggódni érte. Mikor feltűnt, megkönnyebbülten felsóhajtott. „Na, végre itt az a lókötő”, gondolta magában. Kiment elé, hogy számon kérje tőle, hol maradt el idáig. A rácsos kerítésen át látta, hogy Gyula bácsi léptei lelassultak, majd kicsivel a kapu előtt megálltak.

– Most meg mi van? – ordított oda Erzsi néni.

Gyula bácsi eldőlt, teste tehetetlenül puffant a homokba.

 

Másfél hétre rá tartották a temetést. A nagyobb család tartott halotti tort, egykedvűen eszegettek, trécseltek. Tamás teljesen maga alatt volt, fel-alá járkált a dolgozó szobában, idegességében matatott. Erzsi néni is bejött, megnézte, jól van-e a fia.

– Azt hittem, többen el fognak jönni a temetésre – panaszkodott Tamás.

– Apádat nem nagyon szerették a faluban – mondta Erzsi néni – Folyton fennhordta az orrát, és azt mondogatta, hogy az itteniekkel nem tud ő beszélgetni.

A kis dohányzóasztalra voltak kipakolva a napokban érkezett postai küldemények: számlák, részvéttáviratok, és közöttük egy eltérő méretű, sima, fehér boríték, feladó nélkül.

– Anya, ez kitől jöhetett? – kérdezte Tamás.

– Nem tudom, kisfiam – válaszolt őszintén Erzsi néni – Édesapád minden második héten kapott egy ilyen borítékot. Többnyire hétfőn, nagyritkán kedden. Azokon a heteken mindig elment csütörtökön a postára, gondolom, válaszolt. Sosem kötötte az orromra, hogy kivel levelezik.

– Nem is bontottad fel? Nem is vagy kíváncsi rá, mi ez az egész?

– Miért lennék én kíváncsi arra?

– Mi van, ha mondjuk viszonya volt valakivel?

– Apádnak?? Ugyan! – legyintett Erzsi néni, és visszament a vendégekhez.

Tamás leült a székbe, a kezében tartotta a borítékot, és gondolkodott, mitévő legyen. Aztán vett egy nagy levegőt, felbontotta, és kivette belőle a levelet. Egy fehér, szinte üres lap volt, nagy betűkkel ráírva tollal: „b4” Értetlenül ücsörgött a furcsa üzenet fölött.

 

Eltelt egy hónap, éppen Nagypéntek volt, Tamás édesapja sírján igazgatta a virágokat, Erzsi néni pedig mögötte állt, és dirigált.

– Hagyd most már a fenébe! – mondta végül Erzsi néni – Menjünk, mert még sok a teendőnk!

Tamás is felegyenesedett, és szép lassan elindultak hazafelé.

Egy lesötétített ablakú, szürke BMW hajtott be a temetőkapun. Találgatták, hogy vajon ki lett a környéken hirtelen olyan gazdag, hogy ilyen drága autóra telik neki, de aztán meglátták a külföldi rendszámot. Az autó Tamásék közelében állt meg. Kipattant a sofőrülésről egy fiatal nő, a másik oldalra sietett, kinyitotta az ajtót, és segített apukájának kiszállni. Az öreg alig tudott járni, kezében remegett a bot, de mégis intett a lányának, hogy maradjon csak a kocsinál. Apró léptekkel közelített Erzsi néniékhez eligazítást kérni.

– Jó … náppot!... – szólalt meg el-elcsukló hangon. Nem tudta, mit mondjon, próbált a kezeivel gesztikulálni, de felhagyott vele, mert rájött, hogy semmire nem jók már azok a remegő virgácsok – Kó váksz dzsi úlá?

– Tessék? – kérdezett vissza Tamás.

– Kó… – próbálta elismételni az öreg – Kó váksz!… Kó váksz dzsi úlá?

– Kovács Gyula? – eszmélt fel Tamás.

– Micsoda? – kérdezett közbe Erzsi néni.

– Azt mondta, Kovács Gyula – ismételte el Tamás, és az öreg közben bólogatott – Azt hiszem, apu sírját keresi.

Tamás karon fogta a férfit, és elkísérték a sírhelyhez. Az öreg reszkető kézzel benyúlt a zsebébe, kivett egy sakkfigurát, nehézkesen a fejfához hajolt, és a tövébe tette. Meghajolt a sírhant előtt, meghajolt Erzsi néninek és Tamásnak, majd visszabicegett a kocsihoz.

  
  
 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.