Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Dohos emlékek (2/2)

 

Megígértem, hogy segítek, sőt: még meséltem is esténként, és a me­se szárnyain átröppentem velük a hófödte hegyeken. Robinson, Gulliver, Decebal[1]... Akadt téma bőséggel, csak be kellett kopogni meseország kapuján.

Egyébként a konyhában csakugyan melegebb volt... két fokkal. Me­legebb, de egyszerűbb, mondhatnám primitív. Zsúpfedeles tető, padló, szekrény nuku, a priccsen szalma zizegett. Hogy miért nem fagytam meg, rejtély, és arra sem igen emlékszem, hogy a fészkes fenébe nem döbben­tem rá, hol vagyok. Ott fáztam, reszkettem pár méterre az erdőtől, ismét­lem: erdőtől, és egyszer sem jutott eszembe, mit tegyek, hogy nálam is duruzsoljon a tűz a kályhában.

Rezidenciámtól öt percre magasodott a 8 osztályos iskola, mely vi­szonylag normális létszámmal működött. Itt kellemes meleg volt, néha szinte el is aludtam, kiváltképp, ha előtte felhajtottam egy féldecit. De ki nem hajtott fel ebben a faluban? Leitan bától a mérnökig mindenki meg­itta a magáét. Pedig a mérnök is sportolt, súlyt emelt, s még a téeszbe is elhozta otthonról a súlyzóit. Ismerős ábra, nem igaz? Egy darabig gya­korolt is rendesen, amíg a hétköznapok perspektívátlansága a cujkához[2] nem kergette.

– Hogy tanulnak a pulyái? – érdeklődött néha Mrazek úr, aki elég ritkán inspiciált bennünket.

– Sehogy! A lányok még hagyján, de a fiúk fütyölnek a sulira.

– Hát buktassa meg őket, különben soha az életben nem szoknak a munkához. Olyasmi ez, mint nálunk a havibér. Maga hogy dolgozna, e­gyáltalán dolgozna, ha munka nélkül is kapna fizetést?

– Hébe-hóba.

– Na látja! Mit várjunk akkor egy gyerektől, aki, ha tehetné, reggeltől estig játszana.

– Nos, mit mondjak? Van benne valami – adtam igazat a dirinek, és buktattam is serényen, amíg rá nem jöttem, valójában kit kellene itt osztályismétlésre buktatni.

Egyszer, de csakis egyszer nyakunkra küldtek egy idősebb, rideg arcú tanfelügyelőt.

– Rossz ómen! – sápadozott a diri. – Mióta itt tanítok, még egyszer sem volt egyetlen inspektorhoz sem szerencsém. Az a gyanúm, hogy valaki feljelentett bennünket. Talán egy szülő vagy a zálnoki néptanács, mindenesetre vigyázzunk, nehogy kompromittáljuk magunkat.

A tanfelügyelő figyelmesen nézte át az iskola dokumentumait: néhány jegyzőkönyvet, jelenléti naplót, fizetési besorolásokat... Az osztály­könyvnél megtorpant.

– Mennyi bukás! – meredt a tucatnyi rossz jegyre. – Milyen hatékonysággal dolgoznak maguk, Mrazek úr?

Az igazgató kényelmetlenül feszengett, tudván tudva, hogy egy új típusú iskolarendszerben a bukás ismeretlen fogalom. Ezért új típusú, il­letve felsőbbrendű a kapitalista rendszernél. Ennek ellenére megpróbált tárgyilagos maradni.

– Ismeri a közmondást: kettőn áll a vásár. Mi, biztosítom önt, meg­tesszük a kötelességünket, a többi motiváció kérdése.

– Konkrétabban?

– Hogyan motivál a szülő, maga az egész társadalom, milyenek a tankönyvek, az iskolai környezet...

– Ezt nekem mondja?

– Ön kérdezett, én feleltem. Parancsol egy kávét, vagy készítsünk valami szendvicset? Nagy elvtárs! Főzne két kávét a tanfelügyelő elvtársnak?

– Köszönöm, ne fáradjon! – köhögött a felügyelő. – Esetleg később, most inkább inspiciálni szeretnék.

– Kérem! Állunk rendelkezésére.

– Helyes, akkor készüljön, mert legelőször az ön órájára lennék kí­váncsi.

Becsöngettek. A kollegák megkönnyebbülten illantak kifelé. Ezt az órát megúszták, és ha netalán siet a nagypapa, a későbbiekben is megússzák. Elmúlt egy óra. Amint kicsöngettek, Mrazek úr vértelen arccal araszolt a tanáriba.

– Most ön következik – jelentette be a tanfelügyelő.

– Örvendek – biccentettem ironikusan.

Betelt a pohár, már nem ragaszkodtam Dohhoz, így persze az isko­lájához sem. A gyerekek érdektelenek, környezetem civilizálatlan, s ed­dig még egyetlen áthelyezési kérvényem sem hagyták jóvá a központban. Ha nem, hát nem, legfeljebb veszem a kalapom, és a tanfelügyelő képé­be nevetek. Az osztályban szokatlan csend fogadott. Himnusz, jelentés, kezdődhetett a felelés.

– Abrămuţ! – szólítottam ki egy mezítlábas kissrácot. – Szavald el, légy szíves, A Párthoz című költeményt!

A gyerek meg sem mukkant.

– Nem hallod? Tanultál mára, Abrămuţ?

– Nem.

– Leülhetsz. Majd ha megtanultad, jelentkezz, különben karót kapsz. Ilie Fărcaş!

– Jelen!

– Te megtanultad a költeményt?

– Nem.

– Hm. Aztán miért, kisfiam?

– Mert egész délután kukoricát kellett morzsolni.

– De gyerekek, valaki csak tudja az osztályból!

– Én tudom, tanár elvtárs! – jelentkezett egy szeplős, lenhajú kamaszlány, s már fújta is sebesen, mintha könyvből olvasná.

– Szövegismeret tízes, a többiről majd a jövő órán beszélünk. Addig is magyarázd el, mire tanít bennünket ez a költemény!

A kislány kínosan hebegett-habogott, végül kiderült, hogy semmit sem értett az egészből. Hirtelen hangosan felhorkolt valaki. Az osztály­ban nyomban kitört a nevetés.

– Most mit nevettek? – vette védelmébe a horkolót a padtársa. – Baba van a házban, nem tud tőle aludni.

– Akkor pszt, hadd aludja ki magát! Ti meg mondjátok meg gyorsan, ki az a Ion Creangă?[3]

– Hát egy énekes – vélte Abrămuţ.

– Szerintem futballista – javította ki az osztály legjobb labdarúgója.

– Író, gyerekek. Ezen az órán Creangă gyermekkori élményeiről fogok nektek olvasni.

Elővettem a könyvet, és felolvastam néhány részletet. Na, ez már tetszett a pulyáknak, legfőképp, amikor félretolattam a padokat, és le is játszottunk belőlük valamit, utána daloltunk, és, tisztelt inspektorunkat sem mellőzve, elroptuk a perinicát.[4]

– Csengettek, Nagy elvtárs! Miért nem engedi ki a tanulókat szü­netre? – nyitotta ránk az ajtót Mrazek úr. – Bo...bocsánat! – pillantotta meg a felügyelőt. – Nem tudtam, hogy még nincs vége az órának.

– Mi, már csengettek? – kászálódott fel a tanfelügyelő, ráncai kisi­multak, arcáról elégedettség sugárzott.

Ennek ellenére elég visszafogottan értékelt. De amikor úgy három óra körül elköszönt, szemembe nézett, és megölelt.

A következő tanévben továbbállt a főnökünk. Vagy eltanácsolták, ki tudja, a lényeg az, hogy az új diri új húrokat kezdett pengetni. Nála minden szülő, gyerek tabu volt, akiket különleges figyelemmel kellett ke­zelnünk. Buktatni, megsérteni őket nem lehetett, mert az ellenkezett a kommunista erkölccsel.

– Látják, elvtársak, így kell ezt csinálni! – büszkélkedett a kerületi párttitkár, egy fontoskodó, harminc év körüli politikus. – Végre Dohon is észre tértek a kollegák. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy adjanak többet a külalakjukra is ezentúl. Egy pedagógus minden körülmények között példakép, nem járhat úgy, mint egy csavargó. Nem rendelem el, csak úgy barátian ajánlom, mától kezdve öltönyben járjanak be dolgozni. Fehér ing, zakó, piros nyakkendő... Vegyenek példát Căp­lescu igazgató kartársról, aki mindig tudja, és nem árt, ha önök sem felejtik el, kit, mit képviselnek ebben a szilágysági faluban – oktatott ki ben­nünket valahányszor frissen, elegánsan bekocsizott a rajonból.[5]

Engem valamiért nem szívlelt, de békén hagyott, nem piszkált. Egy­előre, aztán şi-a dat arama pe faţă, magyarul: kimutatta a foga fehérét.

– Haragszom magára, Nagy elvtárs – hívatott egyszer a tanáriba ma­gához.

– Rám? Miért? Mit tettem, amit nem kellett volna megtennem?

– Most mit adja az ártatlant? Tudja azt maga nagyon jól.

– Igazgató úr!

Căplescu zavartan babrált a tollával.

– Na jó! Sorolom. Úgy hallom, nem hisz a kommunista eszmékben.

– Ki állítja?

– Igaz, vagy nem igaz?

– Természetesen nem igaz – hazudtam, mert igazat szólni ugyan szép dolog, csak nem mindig célszerű, főként, ha ezt retorzió követi;

párszor megpróbáltam, meg is égettem csúful magamat, egyszóval vigyázzunk, vigyázzunk, mert a bájgúnár provokálni szeretne.

– Nem? Akkor magyarázza meg nekem is, miért nem párttag maga még, tanár... úr!

A nemjóját, most megfogott! De az én eszemen így sem fog túljárni.

– Ön, úgy hírlik, bolondul a futballért.

– Nem bolondulok, csak kedvelem. De mi köze ennek a párttagsághoz?

– A zenét is?

– A zenét is – gurult méregbe a párttitkár, akiből mellesleg csak úgy áradt a cujkaszag. – Térjen már a lényegre, és ne szórakozzék itt velünk!

– Én? Eszembe sincs, csak arra akartam célozni, hogy amiért kedveli, még nem lett magából sem zenész, sem labdarúgó.

– Tessék? – pislogott bambán a párttitkár.

– Semmi, nem érdekes! – vágott közbe óvatosan a főnököm. – Ké­rem, folytassa, vagy tartsunk előbb egy cigarettaszünetet?

– Milyen cigarettaszünetet, hiszen még alig mondtam valamit. Szó­val... Mit is akartam közölni? Ja, igen! Legyen szíves, most azonnal feleljen, mikor hajlandó belépni a román kommunisták pártjába!

– Majd ezt is megbeszéljük, ha kijózanodott, ugyanis maga... tökrészeg – feledkeztem meg magamról.

Egyrészt, mert tényleg részeg volt, másrészt nagyon nem bírtam, ha amolyan bólogató Jánosként kezelnek. Párttagságom kérdése ezzel le is zárult volna, ha Căplescu nem ragaszkodik a tagsághoz. Először félelem­ből, aztán számításból, hogyha netalán kedve szottyan lelépni, átadhas­sa nekem az igazgatóságot az isiben – vallott színt idővel őszintén.

– Ezek szerint elmenne?

– El. Hat éve lakom itt, de még mindig képtelen vagyok megszokni az itteni életet.

– A felesége?

– Dettó, ezért ha vállalja... Gondolja meg, kollega! Maga képzett romántanár, s feltehetőleg a szakinspektor is támogatná, csak... Nos i­gen: a piros pártkönyv még hiányzik, ami nélkül sajnos szóba sem állnak magával.

– Nem vállalom, merthogy én is elmennék. Most mit hunyorog? El­mentem volna én már réges-rég, ha jóváhagyják az áthelyezési kérvé­nyem.

– Persze, persze, csak hát nem hagyták, és ki tudja, mikor lesz még ilyen alkalma? Mint igazgató, szinte duplán fog keresni, megkapja a lakásom, hozzá fát, üdülőjegyet... Ez, ugye, nem semmi, sőt, idehozhatná a kedves nejét is – húzta el előttem a mézes madzagot.

– Maját? – torpantam meg egy pillanatra. – Így mindjárt más, illet­ve attól függ, mit kérnek ezért még cserébe, mert ebben az országban semmi sincs ám ingyért.

– Szerintem nem csak itt. Magyarban is, jugóban is, mindenütt, mert ilyen az élet, tisztelt Nagy elvtárs. Öntől csak azt kérik, költözzék vég­leg a faluba. A párttagság mellett, de erről már beszéltünk.

– Ennyi?

– Ennyi.

– Ebből pedig nem esznek – jelentettem ki kategorikusan. – Tud­tommal Nagyvárad zárt város, és aki egy ilyenből kiköltözik, törvénye­ink értelmében kizártnak minősül, más szóval nem csak nem lakhat, de nem is dolgozhat többé legálisan ugyanott. Tudja mit, akkor már inkább tovább pendlizek, még ha ezért három hegyet is kell megmászni – tettem ki a pontot beszélgetésünk végére, és azt már meg sem kérdeztem, ugyan bizony mi célból ragaszkodik az igazgatóváltáshoz.

Utólag persze ezt is megtudtam: jobb munkahelyet szimatolt ki ma­gának. Logikus! Viszont ezt csak akkor kapta volna meg, ha sikerül he­lyette új igazgatót találni.

Így húztam le három évet, s miután sehogy sem tudtunk áthelyezéssel távozni, Maja meg én csapot-papot otthagyva, „disszidáltunk” a faluból. Előtte azonban még átéltem egy olyan kalandot, melynek emlé­ke időnként még ma is pirosra festi az arcomat.

Tél volt – na ja, mi is lehetett volna más! –, amikor Dohról Zálnok felé menet eltévedtem fél úton. Fújt a szél, a hó sűrű pelyhekben hulldo­gált, és csak hullt, hullt, amíg rá sem ismertem a környékre. A terembu­ráját, hányszor, de hányszor gyalogoltam keresztül-kasul a dombokon, és most, tessék, azt sem tudom, hol vagyok! Hirtelen farkasüvöltésre lettem figyelmes. Még nem láttam egyet sem, de úgy tűnt, mintha egyre közelebb hallanám. Hogy farkasok, az nem vitás, mert régebben én is tartottam kutyákat, akik hajszálra így vonítottak esténként. Fogtam hát magam, és, ami biztos, az biztos, felmásztam egy nyárfára. Lassan esteledni kezdett. A szél bele-belekapott az ágakba, s csaknem lesodort a magasból. Így gubbasztottam kb. fél órát, s miután egy szál farkas sem bukkant föl, leszálltam a fáról, és tovább botorkáltam árkon-bokron, he­gyen-völgyön át, hogy a végén ismét a nyárfánál kössek ki.

– Hogy az a magasságos...!

Erőm végére érkeztem. Elterültem a hóban, és behunytam a sze­memet. Ekkor újra felüvöltöttek a farkasok. De már semmitől sem féltem, tartottam. Ha felfalnak, hát felfalnak, ha egyszer így rendelte el a teremtő. Még felvillant bennem néhány kép, és újra gyermekként láttam magamat, aztán éreztem, hogy zuhanok, egyre lejjebb zuhanok valaho­va a semmibe.

– Domnu profesor! Domnu profesor! – rázott fel egyszerre valaki, és nyomogatni kezdte a mellkasom.

– Ho...hol vagyok? – ültem föl erőtlenül, és megpróbáltam felállni.

– Régóta fekszik itt? Egyáltalán mit keres ilyenkor az erdőben?

– Csak úgy sétáltam. Passzióból, ahogy az urak szoktak, bágyé Ilie – ismertem fel a csontos állú, bajuszos férfiban az egyik apukát, akinek a fiát nemrég buktattam meg románból; azóta ki nem állt az atyafi, s bizony hajszálon múlt, hogy ellenszenve tettlegessé fajuljon.

– Szóval sétált – fülelt Ilie bá a farkasüvöltés irányába. – Hát akkor további jó sétát kívánok! – köpött a lábam elé, és elballagott.

– Köszönöm! – próbáltam meg ismét talpra állni, de a lábam úgy el­zsibbadt, hogy többször is visszahuppantam; talán megfagyott, de a füle­met, orromat sem éreztem, ergo Isten veled világ, jöhetnek a farkasok!

A férfi meggondolta magát, és megfordult. Egy ideig tétlenül nézte, miként vergődöm a sápad holdfényben, majd visszasétált hozzám, és talpra segített.

– Fogózkodjék belém, tanár úr! – karolt át szilárdan, és hazáig egy percre sem hagyott magamra.

Nem sokkal ezután Maja meg én örökre felszedtük a sátorfánk, s bár azóta sok-sok év elröppent, ennek a télnek az emléke még ma is pirosra festi az arcomat.

 


[1] Dák király. (Kr. u. 106)

[2] Szilvapálinka. (rom.)

[3] A román próza egyik legnagyobb mestere (1837 – 1889). Főműve: Gyermekkorom emlékei.

[4] Párnatáncot. (rom.)

[5] Körzeti székhelyről.

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.