Keresés a honlapon:

Persányi Norina: Epizód

 

 

 

 

Epizód¹

 

Előveszem az egyik könyvet az irodalomlistáról. Rohadtul tanulnom kéne a vizsgákra. Próbálok olvasni, de a betűk vihar előtti pánikban rohangászó hangyák. Képtelenség figyelni. Áporodott a levegő a fejemben, mint egy dohos óvóhelyen. És nekem állandóan ezt kell szívnom. Mint valami mérges gáz, terjed szét bennem, lebénít. Csak fekszem.

Rajzolnom kéne megint. A Katonaéva azt mondta a múltkor, próbáljam rajzolással átdolgozni a sok trutyit a fejemben. A gimiben lekötött. Miután kibírtam a délelőttöket a suliban, hazamentem, és csak rajzoltam, és rajzoltam, és egyszer csak este lett. Most hiába ülök fölötte, üres marad a lap.

Felhívom Márkot, de ő is kivan, tanulnia kell, nem akar találkozni. Estig a telómat pörgetem, pszichovideókat nézek és kommenteket olvasok, de nem segít.

Reggel rémálmok flashbackjei, kávé. Tanulnom kéne, de nehogy már itt rohadjak a lakásban folyamat. A Katonaéva múlt órán azt is mondta, menjek úszni egy jót, mert az milyen klassz dolog, a strandon is lehet tanulni. Utálom a napon gőzölgő testek közé préselni magam, a klóros vizet, amibe közösen kell mártózni.

Eszem egy joghurtot. Mást nem, pedig éhes vagyok. Csak azért sem. Nincs pengém, előszedek egy dugi doboz Rivotrilt meg az antidepimet. Ez már a harmadik féle, amivel próbálkozik a Katonaéva. Hiába, mintha téglák lennének a mellkasomra pakolva. Lenyelek hármat mindkettőből.

Megint próbálok olvasni. Behallatszik a hűtő zúgása a konyhából, becsukom az ajtót. Most az óra ketyegése olyan, mint egy metronóm az agyamban, kiveszem belőle az elemet. Beveszek még négy Rivotrilt. Végül elalszom. Mikor felébredek, a fejem zúg, húz le valami sötét. A könyv gerinccel lefelé, mint valami felborult bogár a mellkasomon. Émelygek.

Zajt hallok. Réka az, a lakótársam. Összeszedem magam. A Rivót a táskám belső zsebébe dugom. Az előszobában fogkrémreklám-mosolyt villantok, köszönök. Hallgatom kicsit, milyen csillivilli helyre vitte ebédelni az új pasija. Megkérdezi, hogy állok a szigorlatra készüléssel. Megyeget, most is épp a könyvtárba rohanok. Nem vesz észre semmit, pedig nyúlik a hangja a fülemben.

Kiérek végre az utcára. Esik, felteszem a kapucnit. Nem tudom, hova menjek egyáltalán. Menekülnék, de mindenhova jövök magammal. Találomra elindulok. Arcomba csap az eső, sűrű, hosszú szálú. Ne bőgjek már. Sötétedik.

Bemegyek egy lepusztult kisboltba. Nehéz a járás. Veszek egy fél literes Royal vodkát, egy kólát, a pénztár melletti polcról meg egy doboz zsilettpengét. A csillámos körmű pénztáros csaj furcsán méreget. A jobb mutatóujján az egyik virágot formázó strasszkő lepattant. Foglalkozna inkább azzal.

Besötétedett. Csak megyek, közben iszom a vodkát, rá gyorsan a kólát. Zsibbasztóan szétárad bennem. Múlik az a belső szorítás. Bekapok még pár Rivotrilt. Jó párat. Még pia, még gyógyszer. Kezdek tompulni. Mosódott a világ. Szédülök. Fel kéne hívnom a Katonaévát. Nem, ezek az üzenetek. Névjegyzék kell. Egyáltalán hány óra? Ja, itt van, 19:53. Az még nem késő. Inkább most leülök ide. Hogy is? Milyen hülye száma van. Mennyi 3-as. Az csak közepes. Na, szedd össze magad, szóval hívás. Csöng. Ez egy gyerekhang. Kérem az anyukáját. Szörnyen ver a szívem. Mi a szart mondjak egyáltalán?

Meghallom a hangját, halló. A fülemben dobog a szívem, zúg a fejem. Szólni kéne valamit. Végre kinyögöm, mi van, bár a nyelvem, mint egy döglött, kövér hal, nehezen mozog a számban. Mondjam meg, hol vagyok, hallom a Katonaéva hangját. Nem válaszolok. Akkor mentőt hív, és bevisznek. Ennyitől úgysem halok meg. Csak összeesek. Mindjárt. Mindegy, nem akarom megmondani, hol vagyok. Meg nem is igen tudom. Én csak vele akartam beszélni. Azt hiszem. De a hangja kétségbeesett.

Dereng, hogy iszonyú bunkóság, amit csinálok. Végül megpróbálom elmagyarázni, hol is vagyok szerintem, de az agyam egyre jobban csúszik szét. A telefonom is valahogy egyre nehezebb. Messzeségből hallom a Katonaéva hangját, maradjak ott, ahol vagyok. Mintha egy veremből beszélne. Hogy került oda? Biztos nem ugrott bele. Azt mondja, hívja a mentőket, ne menjek sehova, és kinyom.

Ne menjen sehova, visszhangzik a fejemben a Katonaéva hangja. De nem értem én már a szavak jelentését. Hallom, ahogy pittyen, aztán elnémul a telefonom. Nem értem, hogy került egyáltalán gyengülő szorításomba egy telefon. Arrébb botorkálok. Valaki mondta, hogy csináljak valamit, de nem tudom, mit.

Elindulok a sötét utcán, de hasra esek. Fel kéne hívnom a Katonaévát. Megpróbálok felállni, egy kerítéshez botladozom, leülök a tövébe. Hányok. A földre, a ruhámra. Ez gáz. Megszólít egy pasi, hogy mi bajom. Próbálok válaszolni. Nemigen megy. A mentőkről beszél, amiről majdnem eszembe jut valami.

Csövet dugnak le a torkomon. Nem kapok levegőt, fáj. Lefognak. El akarnám rántani a fejem, de csak még jobban nyom a cső, és még jobban szorítanak. Azt mondják, nyomjam. De mit? Nem szülni jöttem. Egy nagy csattanás, fröccsenés lent, valahol a lábamnál. Azt mondják, nagyon jó, még egyszer.

Érdes, fertőtlenítőszagú ágyba fektetnek. A plafonról szikrázó neoncsövek akarnak rám szakadni. Az agyam mirelit húscsomag. Pisilni kell. Szólni akarok, de nem megy. Integetek. Végre egy nővér odajön egy ágytállal. Föl akarnék kelni, de azt mondja, nem lehet, mert infúzió van bennem. És tényleg.

A fenekem alá erőlteti az ágytálat, iszonyúan nyom. Ebbe tessék. Elmegy. Nagy nehezen rászánom magam, aztán mégis felkelek, mert így egyszerűen nem megy, hiába nyomom. Botorkálok a sötétben, most bezzeg lekapcsolta a nővér a neont. Mezítláb vagyok, a cipőm nem tudom, hova tűnt. Leakasztom az infúziós zacskót, és viszem magammal, mivel hozzám van kötve. Végre meglesz a vécé a kórterem egyik sarkában. Lábujjhegyen, undorodva egyensúlyozok a deszka fölött. Egyébként önmagában egész frankó ez a kábultság.

Visszavánszorgok az ágyamhoz, lefekszem, de képtelenség aludni. Új beteget hoznak, egy otthonkás öregasszonyt. Szörnyű zajt csap, hangosan sopánkodik, kurvaistenezik. Erre egy másik is rákezdi. Hogy ő nem is akart öngyilkos lenni, és a gyerekei direkt hozták be, miután benyugtatózták. Aztán elcsendesedik, és elsötétül megint minden.

Csak pár percig van nyugalom, közben álmodom valami szarságot. Aztán fölébredek, végre, mert már úszom az izzadságban. Látom, az otthonkás öregasszony kábán kering a sötét kórteremben, jajveszékel, basszamegakurvaisten, hova kell itt pisálni? Meg akarnám mondani, hol a vécé, de nem megy. Talán már hangom sincs. Zsibbadtan heverek. Bemegy a szekrénybe. Szerencsére azonnal kijön. Most felkecmereg a csapra, belepisil. Óriási. Tompán fekszem tovább.

Mikor legközelebb magamhoz térek, még mindig sötét van. Nem értem. Ennek az éjszakának soha nem akar vége lenni. Várok. Plafon. Sötét neoncsövek. Aztán végre egyre több zaj a folyosóról. Behallatszik a rádió is valahonnan a távolból. Pisztolyát tisztogatta, véletlenül belelőtt, három napon túl gyógyuló sérülések. Na, csak elkezdődött egy újabb nap.

Talán tisztább a fejem. Világos lett kint, látni az ablakból a szemközti házat, egy fa lombját. A neon is ég. Tele a kórterem. Mind a tíz ágyban fekszenek. Nagy részük már felébredt, de kábán hever, bámul maga elé, vagy nézeget körbe. Mellettem egy totál beállt kiscsaj még alszik, hörögve horkol.

Valahonnan szarszag árad. Eddig azt hittem, a vécéből, de gyanúsan az ellenkező irányból jön. Mellettem a beállt kiscsaj megfordul, a takaró lecsúszik róla, és látom, onnan jön a szag. Felfordul a gyomrom. Sokáig nem jön nővér. A másik irányba fordulok. Végre megjelenik egy fiatal, katonás nővérke az ajtóban. Mindenki mosakodjon meg a csapnál, rikácsolja a parancsot. A pisi alig száradt meg benne, én meg ott pancsoljak. Nagyon jópofa.

Próbálom jelezni, hogy a beállt lánnyal mi van, de hiába mondogatom, hogy elnézést, mint valami hülye étteremben a pincérnek, a nővér kerüli szemkontaktust, közönyös arccal jön-megy, infúziókat ellenőriz, rázza, rángatja fel a betegeket, kiabál, hogy ébresztő. Oké, ha így körbejárkál, majd észreveszi a kiscsajt is.

Mindenesetre megpróbálok kikecmeregni az ágyból. Nem szeretném, ha a nővérke rángatna ki. Sorban állnak a csapnál, beállok én is. Szerencsére a ruháimat nem vették el. A többieken csíkos kórházi hálóing van, hátul foszlott pertlikkel megkötve. Nem sokat fed. De én is mezítláb állok a hideg kövön. A nővér végre észreveszi a beállt kiscsajt. Hangosan káromkodik. Kimegy valami kellékért. Megúszom, hogy a pisis csapban kelljen pancsolnom.

Kitámolygok a folyosóra. Elég hervasztó. Mállik a fal, büdös van. Gyűrött arcú, kócos emberek botladoznak rabruhaszerű pizsamában. A kórházi bélyegző úgy virít a mellkasukon, mint valami kokárda.

Jön az ügyeletes orvos. Negyvenes, fáradtságtól szürke pasas. Vizit, kiabálja a pattogós nővérke. Beterelnek a kórterembe. A doki ágyról ágyra jár, monoton hangon kérdezget. Van, aki panaszáradatba kezd, mások alig válaszolnak. Egy pszichológussal kell még elbeszélgetnie mindenkinek, aki beszélőképes, vezényli a nővérke. Próbálnám kimenteni magam, hogy van saját terapeutám, de hiába.

A folyosón ülök, vissza nem megyek abba a bűzbe. Elvették a telefonom, a falon a repedéseket nézem, egy torz profil rajzolódik ki. Megint szippant be a nyomasztó sötétség a fejemben meg a mellkasomban. Rohadt sokat várok, végre szól a katonás nővérke.

Egy rendkívül hidrogénszőke, kivágott blúzos nőci a pszichológus. Kicsit túl kedves, de mintha valójában nem érdekelné, amit mondok. Viszont nem akarok itt maradni valami krízisosztályon vagy hol, úgyhogy teljesen bedobom magam. Elbűvölően mosolygok, és nagyon önreflektíveket válaszolgatok, hatásos. Már csak a zárójelentést meg a cuccaimat várom.

Fázik a lábam, felhúzom a padra, magam alá. Tovább bámulom a repedéseket. Nem találom az előbbi torz profilt. Most lassan összeállnak, mintha rajzolna valaki, egy fa, egy öregasszony kendőben, egy térkép, majd mind újra szétesik, és kezdődik elölről. Megint a szétfolyt arc körvonalai. Nem mozdulok, csak bámulom.

Végre a katonás nővérke hozza, de csak a zárójelentést. Azt írják, 37452 az epizódszámom. Szóval én a kórház toxikológia osztályáról szóló sorozat harminchétezer-négyszázötvenkettedik epizódjában voltam szereplő. Ha a Netflixen menne, jó kis magyar orvosos sorozat lenne rikácsoló nővérekkel, fáradtságtól szürke orvosokkal, hidrogénszőke, érdektelen pszichológusokkal és persze problémásabbnál problémásabb betegekkel. Akiket a halál torkából ment meg ez a jól összeszokott, ám kapcsolatait tekintve szövevényes orvosi gárda, sőt team. Ha a gyomormosásokat nem mutatnák élesben, egész felkapott kis sorozat lenne.

Visszakapom a cipőmet egy nagy, fekete szemeteszsákban, mintha meghaltam volna. Szorít a mellkasom. Visszakapom a telómat is. Két üzenet. Márktól, hogy a hétvége mégsem jó neki, meg anyától, hogy jelentkezzek néha azért. Fel kéne hívnom a Katonaévát.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-05-20 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.