Keresés a honlapon:

Magén István: Hajnali üdvözlet

 

 

 

 

Hajnali üdvözlet

 

Semmi nem maradt a bonyolult útjelzésből. Józsikám bácsi kedves volt Zsókához és nem mesélt róla. Sisakok gurulnak az emelkedőn, beleértve a sziklafal meredek lapjait is. Lábbal hajtott lovasszekér, egyetlen, gyors. Csengő kopott hangja karcolta a csendet. Csak engedni egy kicsit. A tömeget megrezegteti. Évtizedek óta ismert molekulákkal találkozik. Leválnak egymásról. Spirál formájú öntvények a világűrben.

Az ember hideg víz. Iszik, hogy alámossa a testét. Üstökösöket telepít, égitesteket farag. Az Örökkévaló mércéjével mért élet. A test áll, figyeli a mozdulatokat. Mint ahogyan egyszer. Őstörténetek a bozótban, firkák, jelek. Aszteroida száguld. Olvashatatlan, névtelen, kozmikus írásjelek.

A hatóanyagról érdeklődött. Ennyi idő alatt ez járt az eszében. Az agyba beköltözik a fény. Elindult, közben azt magyarázta, hogy nem. Az a ragyogás, ha világít. A termék ugyanis, mint szokás szerint. Hagyta megjelenni. Nem mehetett, nem létezhetett. Egy szelet kenyér lelkesen. Reggelente akkora a hegy. Igaz, csak a szemetet fújja a szél. Békacombot süt a Hold, engedi, hogy menjek. (Még szélben sem biztonságos.)

Az ősatyák, ezt mondta, és szégyellte magát. Ő már nem erős, mint az apja volt. Ilyenkor még egy mozdulatra (van szükség) sem telik. Még kicsi, pusztán tudományos áldozati tanú. Sós (v)íz, egy evőkanál, csillapíthatatlan. Nem akarja, mégis szemlélteti. Bibliai régészek egymásra halmozva. Animáció. Föld alatt a szeretett betűk.

Széles lábú anyák szoptatják csecsemőiket. Élni még egy napot. A világűr kiméri napjainkat. Vadállatok kerültek felszínre a pillanatban. Tekerik a mondatokat a bőrünk felett. Galambocskámnak szólítják és megtiltják a használatát. Úgy kapaszkodnak, mint az erdő szokott.

Fordulat, széttolják, magasra tartják a műveket a kikövezett úton. Pompáznak a faágak. Józsikám játékaival elalszik, felébred és birtokolja. A tükörben a falábúak. Különös rést hagy élni. Eltörpülnek a bokrok, nem jut vissza, eszébe sem jut visszatalálni.

Ízlésesen arra gondol. Vihetik, fehérben, különböző asztaloknál ül. Helyváltoztatásra készülődnek, tőlük függ a világ mozgékonysága. Farkasszemet néznek, nem veszik észre, unalmas. Elfogultság nélkül, közös játék következik. Zsóka iszonyúnak érzi a falon felfelé mászó bogarakat. Egy csőben megjelennek azok, akiket elpusztítottak. Napokig szótlan, a mosoly kimarja az arcát. (AZ Ő DOMBOS SZÜLŐFÖLDJE.)

Polipok fojtják. Jön szembe. Nekimegy. Ma már késő van. Én is azt mondom negyven éve. Azt mondja, hogy majd. (Rövid szünet és hittérítőként tér vissza.) Majd megy, most mozgolódik a közleményben. Leveszik róla. Húzzák. Még Illetéktelen. Még örül, de már valószínűleg a semminek. (Virágcsokrot.) Őrzi a tiltást.

Zsóka lassan felhajtogatja a szoknyáját. Színben olyan, mint. Összecsavart titkaim, visszaemlékezés. Arra a villamosra. Látom, fel-alá járkál a szobájában.

57-es villamos. Ugyanazzal a tüdővel állt a benzinkútnál. Bejöttek, az asztalnál már ültek. Hanem a macskák, semmi kétség. Belepillant, villan a látómezején. Szerette őket, a fölösleges falakat és a hidat. A föld alá bújva kerüli a napvilágot. Nem az van, hogy el kell menni hozzá, mondja. A szemüvegén keresztül látja a szerkezetet. Valakinek szétverik a fejét a város távoli pontján

+

az öccsével fut az országúton száraz barnának tűnő egyenesen sárga kopogva fut az arcára simul Zsóka a nyakában egy kerítés a föld a háttérben világháború égboltra hullik kevés visszajelzést kapok összesen azért folyamatosan nincs kedvem véletlenül elmúlni elmegy fölrázza bóklászik a kertben bekapcsolja belép indul a világot megváltani csőretöltött fegyverrel lepi meg az utca sarkán váll és kar az elmúlt években kellett volna őket elviselni Zsóka hosszú combján egy katicabogár mászik atomtöltetű drónok szállnak a város felé féltékenységével megsérti nem tudom minek akarok valamit egy bizonyos mezőn és tényleg ott vannak minden mozdulatukkal figyelnek

esküszöm mondta már elolvastam és kiszámítottam a rómaiak lerombolják egy kozák kártyázik a fal inog a drónok függőlegesen belehasítanak álljatok fel álmomban visszatért a tenger tudás a saját testből kidőlt a fal Zsóka gyengéden válla alatt sál megkötözi látványosabban az utolsó drón a föld barlangjaiban az évmilliók alatt kifejlődött élet a tudás megtapasztalása megsemmisít céltalanul bolyong az űrbe kilőtt élet

Az aszteroida körül ülnek a tanítványok. Kedvük szerint működnek a hangszálak és az ajkak. Az út minden pontján kedve szerint. A vádpont szerint a hármójuk között rendezett vitán. Megáll, hogy bejuthasson, önmagát tartja fogva. Zsóka előtt meghajolnak a bokrok. Szülési fájdalomtól sír az özönvízben. Összeolvadtak kártérítést követelve. Nehéz megállítani, hacsak később fogja fel, lehetetlen.

Az üstökös, melyet most látott ezer év múlva tér vissza. Isten rendelkezése. Végső stádiumban lévő neutroncsillag. A távoli világűrben. Érzékeny tapintásra, szúrásra. Meghal, mert kiköltözött belőle az Isten.

számolj el atomjaiddal az Örökkévalónak átkozd el akik az útról letérítenek háborúba taszítanak fegyverkezésre szólítanak Józsikám bácsi feketét szürcsöl az ég kopasz másvilágában

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-02-09 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.